Még élek. A blog sorsáról majd egyszer, valamikor, megosztok egy laudációt, viszont még van itt lezáratlan téma. Az előző két részben taglalt Évi nagyon sokat változtatott rajtam, de főleg az élethez való hozzáállásomon. Annyit mindenképpen köszönhetek neki, hogy már nem akarok görcsösen párt találni. Sőt gyakorlatilag nem is érdekelnek már a nők.

Nagyon hamar jelentkeztek a problémák, de az elején még megpróbáltam elfordítani a fejemet. Legalább van valakim - ez vigasztalt. Csakhogy Évivel nem szabad bárhogyan beszélni, ő nem lehet egy személyben nemcsak a párom, hanem a legjobb barátom is. Mellette egyúttal nem létezhet senki és semmi. Ha valamilyen lelki támogatást nyújt, azért őt évekig kell dicsérni, mert számon is fogja kérni, de ha neki adsz valamit, azt elismerni sem hajlandó.

Tyhühű, itt aztán lesz minden. Elégedetlenség, csalódottság, követelőzés, empátiahiány, hisztéria, mindez három hónapban. Hurrá, elmondhatom magamról, hogy volt már valaha párom! Csak ez annyira nem hurrá, mint kéne.

Az előző pár hónap tartalmából:
-vettem egy basszusgitárt
-immáron 3 helyett 4 műszakban dolgozok
-lett barátnőm (spoiler alert: a blog címe még mindig helytálló marad)
-az autóm roncstelepre kerül
-és a legszomorúbb: nagymamám örökre itt hagyott minket.

Szóval csomó csalódással és gyűlölettel teli blogposzt következik. Vagyis következne. Mostanra olyan szinten eluralkodott rajtam az apátia, hogy már még gyűlöletet sem tudok érezni. A bejegyzés a közeljövőben ki is kerül, de a fentebb említett munkahelynek és a mára már ex energia- és idővámpíromnak köszönhetően egy derűset szellenteni nem volt időm november óta. Részletek hamarosan - hiszen tudom, hogy mindenki tűkön ülve várja már fél éve, hogy mi újság velem.

Emellett hogy trendi legyek, akartam írni egy gondolatfüzért a folyamatban lévő koronavírus-járványról is, de nem akarok 3 évre leülni gumiszabályok alapján megítélt ál- és rémhír terjesztése miatt, így ez elmarad, csupán a személyes naplómnak ülök neki a napokban. És most mehetek is aludni, mert holnap négykor kelés van.

Mert nem kellenek. Alcím: „Hogyan lettem incel? - már megint, csak a még régebbi múltamban turkálva”.

És más rövid novellák szeptemberből és októberből.

A számok megérkeztek, és nem biztatóak.

A Tinder világáról kismillió cikk született már, teljességgel fölöslegesnek érzem egy teljes posztot szentelnem ennek a fertőnek a jellemzésére. Önálló, újszerűnek ható gondolatokkal nem tudnék szolgálni, a személyes tapasztalataimat pedig már megosztottam. Sokkal érdekesebbek azonban a tipikus női profilok, amelyekkel ott találkozhatunk, így ezekről készítettem egy a teljesség igénye nélkül írt lajstromot.

Nem teljesen vág a blogom tematikájába a következő bejegyzésem, bár tulajdonképpen a saját házában mindenki maga írja a szabályokat. Egyszer említettem és megígértem, hogy lesz ebből a témából egy poszt, mert van miről írnom. Két év kereskedelmi dolgozói tapasztalattal a hátam mögött azt mondom, elegem van az emberekből. Van egy diplomám, aminek soha nem fogom hasznát venni, meg van egy teljességgel aszociális jellemem, amiből kifolyólag alapból nem szeretek emberekkel foglalkozni. Elhatároztam, hogy felsőfokú végzettség ide vagy oda, soha többé nem akarok olyan melót, amiben emberekkel kell bánnom. Vagy elmegyek furgonozni, vagy megcsinálom a kamionos jogsit, vagy diplomás gyári munkás leszek. Inkább járok három műszakban, minthogy panaszt kezeljek és emberekkel kommunikáljak. Na, a napi emózást letudva, ennek a korszaknak a lezárásaként egy körképet festek a vásárlókról és magáról a szakterületről.

Egy újabb olyan fogalom, amit nem tudok hova tenni.