Önjellemzés röviden. Zanzásítva, pro és kontra.
26 éves, csóró incel vagyok. A leghalványabb fingom nincs arról, hogy kell viselkedni társaságban. Rettegek az emberekkel történő kommunikációtól. Állandóan azt hiszem, mindenki engem figyel és ha valaki elkezd nevetni, az csak rajtam röhöghet. Búvalbaszott vagyok. Önző vagyok, másokkal nem foglalkozok. Anyámmal élek. El vagyok hízva. Káromkodok.
26 éves, csóró incel vagyok. A diplomámmal kitörölhetem a seggemet. Most is olyan helyen dolgozok a kereskedelmen belül, ahova az érettségi csak azért kell, hogy neve legyen a gyereknek. A nettó 200 ezerhez közeli fizetésem egyáltalán nem rossz, de mivel a vezetés az egyik hobbim és mögöttem van 2 millió forintnál több diákhitel (amit egyébként az életben nem fizetek vissza), így nem sokáig marad meg.
A leghalványabb fingom nincs arról, hogy kell viselkedni társaságban. Kollegina barátnője múltkor segítséget kért tőlem és pár másik ismerősétől. Vele kellett mennünk autóval, cserébe meg lettünk hívva egy ebédre mindannyian. Nem tudtam felfogni, hogyan képesek ilyen lazán beszélgetni nem különösebben közeli ismerősök egymással, hogy van mondanivalójuk.
Rettegek az emberekkel történő kommunikációtól. Egyszerűen felmegy a vérnyomásom, elkezdek szédülni és izzadni, ha bárki idegenhez oda kell mennem. Mondjuk tény, hogy ha iszok előtte akár csak egy minimális sört is, azonnal elszáll minden aggodalmam, de ugye az nem éppen autókompatibilis megoldás. Éppen ezért nem mertem még odamenni sosem nőhöz élőben, leszámítva persze az első randis lányt. És itt vagyok, most is hetek óta erőszakolni próbálom magamat arra, hogy odamenjek az egyik árufeltöltő lányhoz, de egyszerűen nem merek. Minek? Úgy is elhajt, meg lett mondva számtalanszor.
Állandóan azt hiszem, mindenki engem figyel és ha valaki elkezd nevetni, az csak rajtam röhöghet. Nincs önbizalmam. Azonban ezen nagyon sokat segített az, hogy kereskedelemben, cigányokkal rendesen fertőzött boltban dolgozok. Ráébredtem: az én életem lófaszt nem ér. Ennek fényében viszont nagyon kinyílt a csipám és kiállok magamért. Ha agyonvernek, akkor agyonvernek (ne legyenek illúzióink, esélyem nem lenne egy 12 éves kölyök ellen sem) - de egy dolgot nem vesznek el tőlem sosem. Ez a becsületem.
Búvalbaszott vagyok. Önző vagyok, másokkal nem foglalkozok. Mondjuk gondolkoztam, hogy ezeket idetegyem-e egyáltalán, ugyanis nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezt a két dolgot összefoglalhatnám egy erős magyarságtudatként is. Az emberek nagy része kendőzni próbálja, hogy boldogtalan, hogy depressziós, de sokan vannak, akikről messziről süt a beleszarás. Persze ilyen közbiztonság és életkörülmények közt nem nehéz ilyen mogorva pofát vágni 0-24.
Anyámmal élek. Ez megint egy olyan dolog, amit nem tudom, hogy gondolnak sokan komolyan negatívumként. Nem is pozitívum, de szerintem tök semleges. De itt most mi az elképzelés? 21-re kellene lapot húznom és relatíve lepkefingnyi fizetésre elköltöznöm otthonról, hogy elmondhassam, hogy elköltöztem otthonról? Hát nem. Majd ha lesz kivel összeköltöznöm, egy pillanatra nem fogok habozni.
El vagyok hízva. Erre technikailag nincs mentségem, viszont mégis van. Hetek, de inkább hónapok óta fogyókúrázok, újabban kerékpárral járok városon belül is mindenhova, illetve szabadnapjaimon is elmegyek túrázni. Összességében sokkal kényelmetlenebbé vált az életem a külsőm javításának érdekében, és még mindig 91 kiló vagyok. Magamat különösen kövérnek egyébként nem vallom. Azért lássuk be, van nálam ezerszer, meg tízezerszer rosszabb is. De amikor a trend az, hogy vagy szálkás, vagy gebe kell hogy legyen egy férfi, akkor én értéktelen vagyok testalkatra. A másik meg az, hogy a génjeim nagyon kibasztak velem, nőies módon vagyok elhízva a megfelelő hormonjaim hiánya miatt. Széles csípő, nagy mell, és ha megborotválkozok, eskü nem lehet eldönteni, férfi vagyok-e vagy egy rettenet mód tramplis nő.
Káromkodok. Van, akit zavar, van, aki... hehe... szarik bele. Én ilyen vagyok, én nem negatív tulajdonságnak nevezném ezt sem, hanem tulajdonságnak. Minden ismerősöm így beszél, ha akarnám, se tudnám elkerülni, hogy ne szokjak rá én magam is. Különben nyelvész végzettségem van, amivel eddig annyit értem el, hogy megtanultam, hogy az intelligencia és a káromkodás közt semmi összefüggés nincs.
Azonban vannak elveim. Vannak céljaim. Nem dohányzok. Szeretek kirándulni. Barátságosnak tűnök, ha valaki közeledik hozzám. Van autóm. Egyedi vagyok. Van egy érdekes hobbim, amiben jó vagyok.
Vannak elveim. Akár csökönyösségnek is tűnhet, de a szememben az egyik legnagyobb erény az, ha nem csinál segget a szájából az ember. Megvannak a politikai berögződéseim, amikből nem engedek; számomra az egyik legfontosabb érték a büszkeség; határozott véleménnyel vagyok az engem érdeklő dolgokról.
Vannak céljaim. Nem anyagiak, az tény, de például a hobbimban maradandót akarok alkotni; meg akarom csinálni a D-s jogsit; akarok venni egy másik autót. És persze akarok egy párt magam mellé. Jelenleg ez életem legnagyobb célkitűzése.
Nem dohányzok. Jó, cserébe a JÓ sört nagyon szeretem.
Szeretek kirándulni. Szeretem a természetet, szeretem az emberektől mentes vízpartokat (a strandot és a tengert meg a Balatont viszont rühellem, abszolút kizárt dolog nálam), imádom a hegyvidékeket. Bármikor kapható lennék egy hegyi túrázásra vagy egy kisebb -~50 km-es- kerékpározásra.
Barátságosnak tűnök, ha valaki közeledik hozzám. Jó, hát ez kétélű kard: ha valaki szimpatikus, azzal szívesen haverkodok. Barátságról szó sem lehet, de beszélgetésben, szimpátiával mosolygásban benne vagyok. Aki viszont nem szimpatikus, annak olyan pofákat vágok a boltban is, hogy komolyan nem értem, hogy nem érkezett még panaszkönyvi beírás miattam.
Van autóm. Öreg, nullextrás, lefingott kívül-belül, de megy és szeretem. Elvisz A-ból B-be, ráadásul japán, úgyhogy ha elindulunk, biztosan vissza is érünk. Sokak szerint egyébként annyira alap dolog, meg kifejezetten taszító, ha nincs autója valakinek, csak ezért jegyeztem meg. Jaaa, hogy ez nem modern, kényelmes, klímás német, bocsi...
Egyedi vagyok. Kívül-belül, bár kívül nem a jó értelemben, ezt aláírom; ellenben egyedi, deviáns a gondolkodásom, amit vagy megértenek mások, vagy nem. Egyébként, ha valaki kérdezi, ezt szoktam mondani a legjobb tulajdonságomként.
Van egy érdekes hobbim, amiben jó vagyok. Nem mondom el, mi ez a hobbi, de maradjunk annyiban, hogy a hozzá tartozó kis netes közösségben túltolt egó és pofa nélkül állíthatom, hogy nagy név vagyok. Mindenki tisztában van azzal, hogy különc vagyok, így legtöbben a valódi nevemet sem tudják, azt viszont tudják, hogy ha van információm, segítek önzetlenül mindenkinek. A kitartásomról és en bloc a munkásságomról csak elismeréssel beszélnek és mondhatni, hogy nagy tiszteletnek örvendek.
Miért is lennék jó parti akkor? Mert egyedi vagyok, mert bármikor tudnék programokat csinálni (igaz, biztosan nem társaságban, csak kettesben), mert van egy dolog, ami motivál.
Nem mellesleg azért, mert kénytelen lennék mindent megadni a páromnak minden tekintetben, hogy ne hagyjon el egy olyanért, akire képes valódi férfiként tekinteni. És meg is adnék, csak ne legyek egyedül.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Incel Percek 2019.06.26. 14:25:10
Szóval az 1) kitétel első felére nem válaszolnék, mert leírtad az én véleményemet. A második részével azonban nem értek egyet. Attól, hogy valaki jóban van az anyjával-apjával, az már azonnal rossz? Vagy most az lenne az elvárás, hogy féltéglával verjük agyon a rokonainkat, mert milyen szégyenteljes dolog már egymáshoz szólni is? Ne legyenek illúzióid, szerintem a te anyukád is tökéletesen tisztában van azzal, hogy lúzer lett a fiából, mint az enyém is. Mondjuk egyrészről szerintem az ember szexuális életéhez kurvára de semmi köze nincs senkinek, főleg nem a szüleinek, másrészt akárhogyan is nézzem, te nem vagy lúzer. És ha már itt tartunk: igazából nem is teljesen értem, mi a problémád az életeddel. Mármint nyilván lehetne jobb is, és világéletemben azt mondtam, hogy nem is abból kell kiindulni, hogy "ha másnak szarabb az élete, akkor az enyém automatikusan király", de a tied másokhoz viszonyítva összehasonlíthatatlanul jobb, mint. Akár az enyémnél is.
2) Jackpot! Holnapi bejegyzésemben erről is szó fog esni. Egyrészt terveztem is, hogy írjak a témáról, másrészt, miattad jutott eszembe, hogy ez mostanában történjen meg, úgyhogy egyfajta Vészmadár-specialként is felfoghatod majd. :D A saját lakás egyébként azon kevés dolgok egyike, ami szerintem nekem sem lesz az életemben sem, de nem is érdekel. Nagyon túl van értékelve ennek az intézménye. Rengeteg kötöttséggel, vesződéssel, kínlódással jár, és a végén mit nyersz vele egy tartós albérleti szerződéshez képest? Azt, amit angolul "bragging rights" néven emlegetnek, és aminek nem tudom, van-e magyar megfelelője, de dióhéjban annyival vagy előrébb ezzel, hogy elmondhatod magadról: van saját kecód. Sőt az én szememben egy albérlet sokkal többet ér, mint egy saját vityilló (mármint ha az egész kégli a tied, nem csak egy szobát bérelsz és ott laksz a főbérlő seggében). Ahogy mondtam, nincs vele annyi papírmunka, ha megunod, keresel másikat, a közüzemi problémák nem csak a sajátjaid, és persze olcsóbb is. Puzsér viszont nem mondott hülyeséget azzal, hogy a magyar emberbe a kommunizmus genetikailag belekódolta a színtiszta magántulajdon iránti rajongást és állandóan attól retteg, hogy ami nem az ő nevén van, azt mikor rántják ki a lábai alól.
Na, egy szó, mint száz: a saját lakás hiánya miatt egy másodpercig sincs és vélhetően nem is lesz komplexusom, ellenben a magányomba már beleőrültem. Először azt akartam írni, hogy nemsoká beleőrülök, de nem. Ez a folyamat már végbement.
Incel Percek 2019.06.29. 17:46:15
Részletekben fogok válaszolni, mert elég sok témát sikerült érinteni.
Nos a bevezetésre reagálva - köszönöm, de hidd el, én nem vagyok az a fajta, akivel különösebben sokáig meg lehet lenni egy társaságban. Már csak azért sem, mert nekem soha nem volt célom társaságban lenni sem, nem igazán vagyok az a haverkodós fajta. Sajnos vagy nem sajnos, de mondjuk én nem élem meg ezt olyan hatalmas negatívumként.
Az elköltözésről írtakkal abszolút megértettem, hogy mit akartál mondani. Csak arra akartam rávilágítani, mennyire idiotikus és megalapozatlan elvárás ez a nők részéről, és mennyire nincs semmi ráció sem ebben. Mindemellett milyen érdekes, hogy aki egyéjszakásokat nyakra-főre halmoz, de otthon él, annál egyből elfogadható, ha nincs önálló lakhatása...
A párokkal kapcsolatos erőszakos elképzeléseket szándékosan nem írtam le. Mondanám, hogy elhatárolódok ezektől a nézetektől... de nem, rohadtul nem, csupán arról van szó, hogy gyengébb lelkületű, végtelenül unatkozó polgártársak simán feljelentést képesek tenni egy ilyenért. Tökéletesen osztom, én is így érzek, de én inkább csak bosszút szeretnék állni. De én a "szemet szemért" elv híve vagyok: engem fizikailag egy ujjal nem bántott senki, mindösszesen lelkileg tettek tönkre. Hát ugyanezt szeretném visszaadni. Én úgy gondolom, nem érdemeltem meg azt, hogy lelki ronccsá tegyenek, mégis ezt kaptam. Én meg ugye nem szeretek tartozni senki felé, ez meg visszajárna a társadalom felé.
A Gyakorira én már csak azért járok fel, hogy rávilágítsak néhány álszentségre, amivel ott találkoztam. És igazából... köszi, akaratlanul is adtál egy jó ötletet egy új bejegyzésre. :D Van miről beszélni, és nem is csak társkeresés témakörben. A közlekedésbiztonsági fórum is tartogat egyébként érdekes dolgokat, amik bár nem tartoznak ide, de annyira beleillenek az alapkoncepcióba, hogy vétek lenne azokat is kihagynom a leendő posztomból. Meg valószínűleg a többi topik is igazi aranybánya, de azokat én nem követem. Különben engem is feldühítenek az általad is citált kérdések-válaszok, de azok nem rosszindulattal születnek, így megbocsáthatóak. Ami már kevésbé bocsánatos bűn, az az, amikor a földön fekvőbe még belerúgnak és rátaposnak - majd elkezdenek papolni az empátiáról. :) Cseppet sem bicskanyitogató viselkedés, de ilyenkor jön csak elő igazán a valós énjük ezeknek a "jólelkű" embereknek.
Na meg itt van az is, amit te mondasz. Foglald el magadat... háhá, ja, életszerű. Ha az autóban érzed a fagyálló szagát, nem az a megoldás, hogy veszel egy nagyon erős illatosítót, a bugyogó hűtővíz hangját meg nem zenével feded el, hanem azonnal rohansz a szerelőhöz és imádkozol, hogy csak a hengerfejtömítés égett át és nem az egész motor kuka. Ha nyílt törésed van, amiből kikandikál a csont és ömlik a vér, akkor nem bekötöd ronggyal és mész az utadra, hanem mások segítségére hagyatkozol ebben az esetben is. Miért van ez másképp társkeresésnél? Miért elvárás az, hogy ezt mi magunknak oldjuk meg csak? Van az a pont, amikor az ember már mindent vagy szinte mindent megtesz, de ugyanúgy ahogy a sebész azt mondhatja, hogy azt a végtagot már nem lehet megmenteni vagy az autószerelő kijelentheti az anyagi totálkárt, itt is lehet azt mondani, hogy nem tud többet tenni az ember, mert vagy lehetetlen (mint az amputálásra váró láb esetében), vagy nem éri meg és-vagy nem garantált, hogy eredményes lesz a beavatkozás (mint a motorhiba javításánál).
Egy szó mint száz: én nem érzem azt, hogy akár én, akár te a saját akaratunkból lettünk ilyenek. Vannak azok az emberek, akik ha kilépnek az utcára, már lefossa őket egy galamb, akik hóeséskor megtalálják a járdán az egyetlen lyukat, amibe belelépve zavarba ejtően nagyot taknyolnak, egyszóval azok, akiknek ennyit szánt a sors. De hogy milyen alapon... na, ez is megérne egy bejegyzést, de nem fog kapni, mert erre nincs válasz.
lucius01 2019.07.06. 10:28:57
Én is eljutottam - az általatok írt ok-okozati összefüggések miatt - a nőgyűlöletig, de szerencsére hamar beláttam annak rossz, káros, és értelmetlen voltát. Elhatárolódom tőle, már csak azért is, mert sehova nem vezet az értelmetlen negatívitás. Értelmetlen, hiszen a kutyát nem érdekli, akkor minek vesződni vele. Ha pedig hagyod, leural teljesen.
26 évesek vagytok. Én a ti korotokban, mivel későn érő típus vagyok, kezdtem el egyáltalán az élet lényegéről gondolkodni. (saját élet, család, egzisztencia) Most 40 vagyok, és mamahoteles "lúzer". 10 év depi után. Van néhány 50+ - os ismerősöm, akik ugyancsak mamahotelesek, mindenben olyanok mint mi. Az okok is ugyanazok: nem vonzóak az ellenkező nemnek, s hogy-hogynem a végeredmény is pontosan ugyanolyan. Végigkövethető az egész folyamat.
Mit írjak az elkövetkezendő 14 évetekről? Sajnos nagy valószínűséggel olyan lesz mint amilyen most is, ugyanaz marad minden, csak az évek múlnak el. Egy nap arra ébredtek majd, hogy négyessel kezdődik a korotok. Ja, és az is megfordul majd a fejetekben, hogy egyre több a nálatok fiatalabb (egyre távolodtok korban tőlük) és egyre kevesebb a nálatok öregebb. Fura ezt megélni.
Csak egy valami változik. A fájdalom mértéke. Az növekedik az idő múlásával. Mint a rák, ami egy progresszív betegség. Egyre fájdalmasabb. 26 évesen még sok (de miből sok??) van még hátra (az életből) . A mi esetünkben a fájdalomból, a magány, a jelentéktelenség, érdektelenség, szeretethiány, valakihez való tartozás hiánya miatti kínból, gyötrelemből. És ezek pusztítanak. Rombolnak. Tönkre tesznek.
A minap egy korotokbeli csinos lány ment előttem az utcán. Arra gondoltam, tudnék-e vele élni. Viszolygás, tehetetlenség fogott el, rájöttem, az utóbbi 17 évben olyannyira elszoktam a párkapcsolatoktól (régen is csak 3 volt, azok is kárászéletűek voltak) , hogy ma már, el sem tudom képzelni, hogy valaki mellettem van. Az ember vágyik rá, a vágy megmarad, nem enyészik el, de ha már a képtelenségedig tönkrementél akkor lehet game over. . .
Mivel biztassalak titeket? Hazudjak? Áltassalak benneteket? Negatív dumával nem akarlak lehúzni titeket, de mit is mondhatnék? De tudjátok ti is mi lesz, vagyis mi nem lesz. Az idő ellenünk dolgozik.
Nemhogy szeretetet, de empátiát sem kapunk.