Gyakorlatilag megőrültem. Kezdek paranoiás lenni, komplexusokat kialakítani, mogorva vagyok, kedvtelen vagyok. Ez nem mindig volt így.

A kis Lacika -aki most én leszek függetlenül attól, hogy nem így hívnak- még sok mindent szeretett. Nem voltak igaz barátai, de megtalálta azt a pár apróságot, ami leköti. Szeretett egyedül játszani például; szerette a számítógépes játékokat; szerette a zenét. Kritikus füllel hallgatta a kedvenc műfajait, egyfajta zenetörténeti precizitással és céllal fedezte fel azt a néhány stílust, amibe beleásta magát. Megvolt a humorérzéke, haverjai is nevettek a viccein, szójátékokkal szórakoztatták egymást. Érdeklődő volt a világ felé a maga introvertált módján. Legbelül természetesen magányos volt és majd megbolondult már 18-20 évesen is egy társ és a szexualitás hiánya miatt. Azonban tudta, hogy még nagyon ifjú, nem kell így a szívére vennie a dolgokat. Lesz ez még jobb is.

Pár évre rá aztán elkezdte igazán zavarni az egyedüllét. Legbelül tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a külseje miatt nem foglalkoznak vele a nők, de azt is tudta, hogy ő sem próbálkozik senkinél tulajdonképpen, úgyhogy semmi meglepő nincs abban, hogy még mindig nincs senkije, de még csak se közeli, se távoli lőtávolban sem. Alapvető dolgokon változtatni kezdett, mint például megnézte, hogy milyen göncöt ránt magára reggel, a szakállát nem hagyta el, a hajára is gondot fordított... tehát alapvető higiéniai igényességgel volt magára. Majd várta a nagy megváltást.

Két dolog történt innentől kezdve. Egyrészről meguntam az E/3-as elbeszélő stílust, másrészt a nagy megváltás elmaradt. Ugyanúgy láthatatlan maradtam, ami frusztrált. Többször leírtam, hogy most 92 kiló vagyok a 172 centimhez. Korábban 86-ra álltam be fixen, ami még mindig sok volt, míg aztán vért izzadva lefogytam a diákmunkás éveimben nagyjából 75 kilósra. Büszke voltam magamra, megnőtt egy nagyon picikét az önbizalmam, és jöttek a sike... nem, a nagy fasz jött, az. Ugyanúgy maradt minden, mint volt.

Ez pedig frusztrált, de nagyon. Ezért törtem magamat, ezért mondtam le csomó mindenről?! Nagyjából ez hozta az első törést az életemben. Nagyjából ez az a pont, amitől kezdődően egyszerre tekintek undorral, gyűlölettel és irigységgel minden párra. Mit tudnak ők, amit én nem? Mivel jobb ezeknek a csajoknak a faszija nálam? Mi értelme ennek az életnek így? És a depresszióm burjánzásnak indult. Brigi után jutott a tetőfokára ez az érzelmi mélyrepülés... már ugye, ha ez nem képzavar... és 2017. január 10. napjával elhatároztam, hogy akkor én most azonnali hatállyal felmondok.

Azt mondtam, hogy akkor én ezt most untam meg: megírtam egy rövid levelet, hogy miért fog megtörténni a nagy műsor, megírtam, hogy a cuccaimmal mit csináljanak, mit kire hagyok (lol, akkoriban összesen volt egy fényképezőgépem és egy középöreg PC-m, mint vagyonom, meg két milla diákhitelem). Bitang nagy szél volt és hideg. Én az alkoholt szeretem, de nem bírom. Elálmosodok tőle, de fájdalomcsillapítóként is funkcionálni képes. Fogtam három doboz sört, elraktam a hátizsákba egy kés társaságában. Kedvenc depresszív black metaljaimból lejátszási listát állítottam össze -adjuk meg a módját!-, és elindultam az erdőbe. Amúgy is sokszor járkáltam esténként a természetben (bazeg, azért egy Darkthrone rendesen fosatós tud lenni a koromsötét éjszakában), senkinek nem tűnt fel, hogy itt valami készül. És ekkor jött egy sugallat. Magam sem értem, hogy mi, de egy hang megszólalt a fejemben.

Nekem itt még dolgom van.

Két rossz döntést szoktam felemlegetni, ami az életemet elrontotta. Az egyik az, hogy egyetemre mentem, a másik az, hogy én aznap meggondoltam magamat és hazajöttem. Az életem azóta is rakás szar, nevetséges nyomorultként élek azóta is, de végleg megváltoztam. Az a hangyafasznyi motivációm, látszólagos jófejségem, jókedvem, ami a csalódások után még megmaradt, nos az is kiveszett belőlem. Most már csak egy üres héj vagyok, lelki vegetatív állapotban. És a legszomorúbb, hogy akkor lett is volna bennem bátorság megtenni. Rezignált arccal indultam az utolsónak tervezett utamra - és most már ez a bátorság sincs meg bennem. Ma már nem tudnám megtenni. Mondhatni, saját magamat ítéltem életfogytig tartó szellemi-lelki börtönre, ahelyett, hogy akkor megkönyörültem volna magamon és rövid úton elengedtem volna az életet magamtól.

Azóta gyakorlatilag megőrültem. Kezdek paranoiás lenni: ha valaki nevet, az biztosan rajtam nevet, ha valaki rám néz, az azért teszi, mert katasztrófaturistaként lesve örül, hogy nem neki kell ilyen testbe zárva élnie. Komplexusokat kezdek kialakítani: minden hibámat égbekiáltó bűnnek titulálják és jobb híján azokra fogom, hogy nem kellek senkinek sem. Mogorva vagyok, kedvtelen vagyok mindenkivel: külön kiemelendő, hogy műszaki eladóként dolgozok, így a vásárlóim is látják azt a fancsali pofát, amit vágok állandóan. És ez így is marad, amíg nincs senki mellettem, akivel kölcsönösen támogatjuk egymást. Egyedül teljesen elképzelhetetlen, hogy kimásszak ebből a latrinából.