Mivel kimaradt a múlt csütörtöki poszt, egy a tegnapit követő bónusz epizóddal pótolom a hiányt. Ma azt a problémakört vizsgálom meg, amelyik talán leginkább levon párkapcsolati piaci (...) értékemből.

Állítólagosan az igénytelenség szinonimájává vált sok ember szemében az elhízás. Aminek végül is értem a mozgatórugóját, hiszen mázsaplusszos emberként már valóban az egészség rovására mehet a túlsúly és tényleg nagyon el kell engedned magad egy ilyen test eléréséhez. Azonban rettenetesen két-, sőt inkább egybites gondolkodásmódra vall minden túlsúlyos emberre ráhúzni ezt a jelzőt. Ebben az írásomban ezt a témát járom körül.

Akik olvastak már tőlem bejegyzést, azok tudják, hogy engem is érint ez a betegség - hiszen pár éve hivatalosan is betegségként tartják számon az elhízást. Én magamat nem tartom extrém módon kövérnek. 172 centire vagyok 92 kiló, ami nagyon messze van az egészséges átlagtól, de szerintem nagyon messze van a brutálisan undorító dagadtságtól is. Ráadásul egyáltalán nem is zavar a dolog, amíg mozgásomban nem korlátoz. Olyannyira, hogy kifejezetten viccet űzök belőle és magamra „A Dagadt” néven referálok. Sokáig filozofáltam azon, mivel kezdjem a témakör megrágását, végül úgy döntöttem, indítok a kövérség nemenkénti fokmérőjével és a fokozatokkal.

Az előbbi egybitesség alatt arra utaltam, hogy bizonyos személyek, akiknek többnyire agyára ment a mindenféle földönkívüli hangzású étrend, illetve akiknek táplálékkiegészítő-márkák feliratai borítják minden ruhájukat, mindenkire ráaggatják az undorítóan kövér megnevezést, ha a hasuk nem kockás vagy deszka. Mennyire kell szektásnak lenni ahhoz, hogy valaki ne vegye észre a különbséget egy 160 és egy 90 kilós ember közt? Mennyire kell lenézőnek lenni másokkal szemben egy ilyen kijelentéshez?

Azt is érdemes megfigyelni, hogy a nőkre nézve mennyire mást jelent a kövérség fogalma, mint a férfiakra. És ezzel el is jutunk oda, hogy milyen jogon mondom én azt, hogy kövér nő nekem nem kell: mert mást mondanak kövérnek a két nem képviselői. Egy nő simán kijelenti rólam, hogy extrém módon elhízott vagyok, miközben egy ugyanilyen centi/kiló vagy testzsírszázalék arányú nő az csak molett, husis, kicsit duci. Ha azt mondják, hogy „kövér férfihez kövér nő illik” (amúgy bazmeg, ez mennyire ostoba, fekete-fehér világszemléletre utal már?), általában nem ugyanolyan számokra gondolnak, hanem mondjuk a férfihez mérten másfélszer akkora, valóban okkal és joggal igénytelennek nevezhető nőre. Nos, én pedig okkal és joggal mondom, hogy az már sok, ilyen nekem sem kell, hozzátéve, hogy amúgy az én testalkatommal rendelkező hölggyel nekem semmi bajom nem lenne. Sőt, a tinderes bejegyzésemben említettem is, hogy csak ilyen csajok találtak meg, és nekem szinte mindegyikük tetszett, aki egy cseppet is igényes volt képek alapján (lám, a kettő továbbra sem függ össze). És a legcsodálatosabb az, hogy az ilyen nők mégis találnak valakit maguknak még így is (lásd Tonnadonna történetét), miközben a hasonszőrű férfiak örök magányra ítéltetnek.

Mikor fordult akkorát a világ, hogy egy férfinek a testalkata mindent eldönt? Hova tűnik az örök ne legyél full barom és megtalálod a párod seperc alatt c. klasszikus? És a legfontosabb: ugyan miért gondolja azt bárki is, hogy a testalkat egy az emberrel született jellemző? Elképzelhető, hogy én 2 év múlva teljesen rendben leszek testileg, mindeközben a most még izmos, szexi alfácska akkorra elhízik, mert elengedi magát. Na, ilyenkor mi van? Válás, az van, mert külsőségekre alapuló felszínes alemberek közt élünk, akik a marha nagy szeretetüket facebookos posztokhoz, instás csillogáshoz és legfőképpen izmokhoz vagy éppen feszes csípőhöz kötik. Nem is beszélve arról, hogy minden embernek van száz, ha nem ezer más tulajdonsága - külső, belső, jó, rossz egyaránt; miért kell egyetlen jelzővel azonosítani egy személyt? Mondanám, hogy ez csak egy bizonyos, Tinderen és Vámpírnaplókon nevelkedett rétegét fedi le a nőknek (és kisebb részben persze férfiaknak), de nem, ez a legkiábrándítóbb! Hány ilyet láttam, látok, egyszerűen felkavaró. Ez a velünk élő szellemi fertő manifesztálódása, Hollywood és a nagyhatalmak reklámkampányainak termése, éljen!

Értelemszerűen -mielőtt még félreérti valaki,- egyáltalán nem akarom legitimizálni, pláne nem dicsőíteni a túlsúly gyakorlatilag semelyik formáját sem, hiszen nem ez a normális. Ugyanakkor a fentebb írtakat továbbra is tartom: mindenkinek minden azonnal kell, azonnal a legjobb kell, kompromisszumról szó sem lehet. Éppen fogyókúrázol, de még mindig van rajtad némi plusz? Ööö.. foggyále oszt majd szóba állok veled. Na hát ja, igen, cseppet sem felszínes kirakatkapcsolatot fog ez szülni.

Négy okra vezethető vissza meglátásom szerint az elhízás.

1) Genetika
Ide hallom a hőbörgőket, hogy ilyen nincs, ez csak kifogás. Hogyafaszba ne lenne. Természetesen részben ilyenkor emberünk is hibás, de részben fejére is állhat, ha hízékony alkatú. Anyám jut ilyenkor azonnal eszembe, aki bármikor megverne engem egy evőversenyben, mert olyan szinten két pofára tud zabálni (mert ezt evésnek is nehezen mondanám), hogy az zavarba ejtő. És, beszarsz, lassan 50 évesen olyan alkata van, hogy azt bármelyik instagörl megirigyelné. Mindeközben én, ráadásul ugye férfiként, hiába döglök éhen, jó, ha havi fél-egy kilót le tudok adni. Úgyhogy de, nagyban befolyásolja a genetika a testalkatot. Aki csak erre fogja, hogy hogy néz ki, az csak kifogásokat gyárt, de aki nem hajlandó megérteni, hogy nem mindenki fogy vagy hízik olyan könnyedén, mint mások, az megint zéró empátiáról és még kevesebb biológiai ismeretről tesz tanúbizonyságot.

2) Lustaság
Ne kerülgessük a forró kását, ez még nagyobb eséllyel tesz dagadttá valakit, mint a genetika. Jóval nagyobb eséllyel. Én kurva lusta vagyok, soha nem is tagadtam, ráadásul jobban szeretem az ízeket, mint az izzadást. Ez van, ezen nincs mit ragozni tovább. Tulajdonképpen aláírom, hogy erre kifogás sincs, ugyanakkor az előző pontból egyértelműen lejön, hogy vannak, akik vért izzadva is alig-alig érnek el sikereket. Ki merem jelenteni, hogy hiába próbálja valaki leküzdeni a lustaságát, ha a hormonjai keresztbe tesznek, akkor majdhogynem fölösleges is kínlódni.

3) Az egészséges kaja drága
És eljutottunk még egy pontig, amiről sokan megfeledkeznek. Apuka-anyuka szaréhúgyé robotol akár túlórázva is, mert Magyarországon vagyunk és itt normális bért adni nem divat; kifizetik a rezsit, ha van, havi egyszer telitankolják az autót, és hopp!, jó, ha marad annyi pénz, hogy kettejük és az X darab gyerekük számára maradjon ételre. És mit ad az ég: a kenyér fajlagosan úgy háromszor-négyszer jobban megéri az ára és a sokrétű felhasználhatósága miatt, mint mondjuk az alma, amit egyébként vagy szeret valaki, vagy nem. Én gyűlölöm, az összes többi savas gyümölccsel együtt. Majd ez a kölök elkezd nőni, de nemcsak magasságra, hanem szélességre is, és ha gyerekként kövér valaki, akkor a reményekkel teli sors víziója addig is tartott. Egyrészről az iskolában depresszióba zaklatja a többi porbafingó, másrészt a gyerekkorban összeszedett túlsúlyt később leadni majdnem lehetetlen, arról pláne nem is beszélve, hogy a megterhelt csontok is másképp fejlődnek. Görbülnek, csavarodnak, csinálnak azok mindent, ami főleg serdülőkorban lesz majd szembeötlő. Akkorra viszont már mindegy lesz.
Mindenesetre később aztán lehet buziskodni napjában másfél órát azzal, hogy összeüss ilyen-olyan salátákat, lehet enni a csirkemellet rizzsel (grammra pontosan kiszámolva persze, mint egy gép), csak épp hó végére azt veszed észre, hogy nemhogy félretenni nem fogsz, de örülsz, ha zabálsz valamit. Mindeközben a májkrémes kenyeret meg a sárga címkés teszkós készételeket tolva jól is laksz és pénzed is marad. Meg persze finom is. Mondhatod természetesen, hogy már senki nem keres rosszul az országban, csak utána célszerű egy pár pillanatra kivenni a fideszes álomvilág-bilidből a kezeidet és egy percre szétnézni az utcán. Egyébként ha hinnék a világleleplező konteókban, nekem teljesen reálisnak tűnne az a felvetés, hogy szánt szándékkal akarják eltenni az embereket láb alól, illetve az életüket jobban féltő példányokat rábeszélni a méregdrága egészséges életmódra meg a biobiszbaszokra. Aki elhullik, arra már nem kell költeni, aki meg túlél a minőségi kajával, az hadd pörgesse a statisztikákat.

4) Depresszió
A depresszió fásultságot eredményez, a fásultság pedig magával hozza a lustaságot is. Na meg fogékonyabb egy depressziós beteg a függőségekre. Lehet ez nikotin, koffein, gyógyszer, vagy éppen bármi, akár az evés is. És innentől szerintem nem kell részleteznem a dolgot. Persze ugyanezek egyfajta pótcselekvésként is megjelenhetnek az emberek életében, azonban én úgy látom, hogy a pótcselekvésekre szintén nagyon fogékonyak a mentális betegek.

Nem túl szerény személyem a fenti négy kategória keresztmetszetébe esik. A depresszióm ráadásul a 3-as pontban foglalt gyerekkori traumákkal függ össze, úgyhogy ennél hibátlanabb, tízpontos keveréket ha szándékosan próbálkoznék, se sikerülne összehoznom! Egyetlen kérdést éri meg feszegetni így a végére, egyfajta konklúzióként.

Megéri a rengeteg belefektetett munkát egy fogyás?

És a helyzet az, hogy ezt nagyon nehéz megválaszolni. Van, aki szeret mozogni és szereti az egészséges ételeket, illetve türelmes egyén. Ebben az esetben mindenképpen, már ténylegesen csak az egészséged miatt is jó ötlet megválni a súlyfeleslegedtől. Ugyanakkor felesleges illúziókba ringatnunk magunkat. Hatalmas munkáról beszélünk, aminek az eredménye jó esetben hónapok, de teljesen elképzelhető, hogy csak egy-másfél év múlva térül meg. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy bár a helyesen megválasztott étkezés a fő kulcsa egy fogyásnak, mozgás nélkül ez semmit nem ér. Amíg könnyű fizikai munkát végeztem kötött szünetekkel és ha akartam volna, se lett volna időm kajálni, sikerült lefogynom 75 kiló körüli súlyra. Ezt már többször mondtam is.

Viszont ehhez két kevésbé pozitív észrevétel is társul. Egyrészről én nem gondolom, hogy az egészségem 20-25 kiló ballaszttól veszélyben lenne, abszolút csak és kizárólag a társkeresési oldal miatt fogyókúráztam úgy 2 éve. SEMMILYEN eredményt vagy változást nem éreztem a korábbi vagy mostani énemhez mérve. Persze kérdés, hogy Brigi hajlandó lett-e volna hozzám érni szexuálisan, vagy Andi átkúrta-e volna a fejem ilyen súllyal... utóbbit mondjuk nem bántam volna, ha nem történik meg... de bátran kijelenthetem: semmi foganatja nem volt a projektnek. A másik része pedig az, hogy én tényleg nem hittem el, amit mantráztak a fogyókúrával kapcsolatban. Életmódváltás kell? Lol? Minek? Nos azért, mert 86 kilóról fogytam több mint tízet, amit abban a pillanatban, hogy a kúrát abbahagytam és amióta ülőmunkát végzek, gyakorlatilag kétszeresen híztam vissza. Nagy szerepe volt ebben az autónak is egyébként. Múltkor mutatta haverom a képet, amin én az újonnan beszerzett verda előtt pózolok, még 76 kilósan. Kisebb combbal, kisebb seggel, kisebb mellel és kisebb hassal. Nem mondom, hogy ég és föld a különbség, de egy leheletnyivel jobban néztem ki (már ugye amennyire a szarból várat lehet építeni). Aztán ráéreztem a vezetés ízére, és azóta annyi vagyok, amennyi. Viszont legalább van plusz egy hobbim, amit szeretek csinálni, úgyhogy valamit valamiért.

Szóval én azt mondom, hogy határozottan nem éri meg lefogyni, ha csak a társkeresés miatt akarod megtenni.  Már persze, ha nem 40-es BMI-vel, 130 kilósan élsz, mert akkor már amondó vagyok, tényleg az életeddel játszol. Luftra menni, a bizonytalanba iszonyatos mennyiségű erőt és időt fektetni még egyszer viszont én nem fogok - nos, ezért nem fogok önerőből soha lefogyni. Ha biztos lenne, hogy a szivárvány végén kincsesládába botlok, nem haboznék, de a lottót nem szeretem.