Abban, hogy a jövő jobbat tartogat. De egyre kevésbé megy.

Még húszéves korom környékén nem vettem a szívemre a sikertelenséget. Fiatal voltam, előttem volt az élet. Nagyon, NAGYON sokan még 20-22 éves korában alakítják ki első szexuális és párkapcsolatukat. Hova siessek? Bíztam, hittem, hogy még jobb jöhet, hogy még nincs minden veszve.

26 éves vagyok. Papír szerint még mindig előttem az élet, csak már nem megy a bízás és a hívés. Miben bízzak, miben higgyek? Az élet semmi jelét nem mutatta annak, hogy rám bármi jó várhat. 25 éves korukra már tényleg csak azok maradnak egyedül, akik (elsősorban külsőre) selejtesek.

Ugyanez persze nem csak a párkeresés terén ütközik ki. Nem tudom, miért, de van négy dolog az életben, ami az esetek megdöbbentően nagy százalékában kéz a kézben jár: ez az autó, a lakás, a munka (alternatív olvasatban a jólét) és a párkapcsolat kérdése. Mi az összefüggés ezek közt? Fogalmam sincs. De tényleg nincs. Talán mert a legtöbb egészséges ember (nemtől függetlenül) vágya egy jó, kényelmes életet egy saját kuckóban megosztani egy lelki társsal? Én csak erre tudok következtetni.

És tudjátok, mi a furcsa? Valakinek vagy mind megvan, vagy egyik se, vagy 1-2, de nagyon alacsony minőségben. Én átmenetet nagyon ritkán látok, tehát olyat, hogy mondjuk van egy fasza munkahelye és egy jó autója, de egyedül van és kilátásban sincs egy kégli. Két csoporttal találkozok: az egyiknek van egy max 15 éves autója, minimum egy albérlete, egy valamire való munkahelye és egy társa. A másiknak vagy nincs autója, vagy az ősrégi; vagy nincs saját vityillója, vagy... na jó, ebben ma már nem szabad különbséget tenni, aki a 2010-es években lakhatáshoz jut, az annak minőségétől függetlenül istenkirály; vagy nincs munkája, vagy menekülne onnan, de nem bír; vagy nincs párja, vagy olyan, akitől esetleg a szó legszorosabb értelmében viszolyog és társas magányban tengeti az életét. Mondanom sem kell, én melyik kategóriába esek. És ebből a kasztból kiugrani lehetetlen. Legalábbis önerőből még csak nem is azt mondom, hogy szinte lehetetlen, hanem hogy teljességgel az.

Az autóm öregebb nálam. Tény egyébként, hogy engem ez nem érdekel, szóval ezerszer jobban zavar másokat, mint engem. Én ugyanis tudom, hogy ez még egy faék egyszerűségű, ráadásul japán technika. Különben ha a pénzem adott lenne, akkor sem kellene a büdös életben sem 2000-nél későbbi gyártású autó. Én nem a szerelőnek veszem az autót gyakorolni, hanem munkába járni, bevásárolni, vagy főleg céltalanul bóklászni és felfedezni Magyarországot. Addig fogom hajtani, amíg nem válik teljesen üzemképtelenné, vagy amíg nem lesz totálkáros, mert meg vagyok elégedve vele. A külső, autókhoz lószart se konyító szemlélő viszont mit lát? Lepattogzott a festék és régi maga a kocsi, tehát szar. És még klíma sincs benne, jaj-jaj...

A munkahelyemen mindenki felmond okkal és joggal. A cigányoktól nem vagyok biztonságban és szabadságról, túlórapótlékról, heti 40 órás munkaidőről el is feledkezhetek. Viszont mivel elkövettem azt a hibát, hogy diplomát szereztem, így el is vágtam magamtól minden munkalehetőséget.

A lakást el is engedtem, majd ha lesz kivel összeköltöznöm, azzal kiveszek egy albérletet, nem görcsölök rá. A mókás azonban az, hogy az előbbi három hiányában, vagy amennyiben nem ütik meg az elvárt szintet, a negyedik elképzelhetetlen.

Szóval a kérdést még egyszer felteszem: miben bízzak, higgyek? Abban, hogy a csoda megtörténik? Abban, hogy egyszer lehet nekem is párom - akihez történetesen se külsőre, se belsőre nem fogok tudni vonzódni, de lesz? Abban, hogy van kiút? Nem, nincs kiút. Ha ezt egy sorstársam is olvassa - nekem is fáj kimondanom, de ez a valóság. Fölösleges egymást fals ábrándokkal illúziókba kergetni, mert akkor csak még rosszabb lesz, amikor pofon vág az élet.