Ebben a bejegyzésben csak érintőlegesen kerül szóba a társkeresés. Mondjuk úgy, fellélegzünk: most egy másik társadalmi problémának ásunk a mélyére. Ami igazából semmivel nagyobb fellélegzés nem lesz, mert továbbra is fojtogatni fog a világ szomorúan valós sportszerűtlensége.

Ma normális munkát szerezni férfiként nehéz. Nagyon nehéz. Nagy reményekkel vágtam bele az egyetembe még 2012-ben. Bölcsészkar, oké, de soha az életben nem is voltak vezérigazgatói ambícióim. Meg kell hagyni, engem a munka soha nem érdekelt (úgysincs kivel megosztanom a hipotetikus jólétemet): legyen valami kis pénzem, aztán én elvagyok vígan, tehát egy komolyabb bolti eladói, netán valami üzletkötői állással beérem, vagy adminisztrációval vagy hasonlóval. Nos ilyenekről álmodni sem lehet természetesen: férfiként örülhetsz, ha gyári munkára felvesznek, és vélhetően szarból szarba fogsz ugrálni éveken át, mire találsz olyan munkát, ahol a bejelentéseddel nincs gond, a táppénz, a szabadság nem csak emlékeidben és a papírokon él, és nem döglesz éhen sem.

Utóbbi persze megint egy érdekes téma: mi az az összeg, ami alatt nem döglesz éhen? Ezer meg egy tényező befolyásolja, de tegyük fel, hogy vagy van örökölt lakhatásod, vagy szüleiddel élsz (azt felesleges fontolóra venni is, hogy vettél magadnak egy házat-lakást huszonéves korodra önerőből, mert az a fizika törvényeinek határait súrolja), van egy alacsony fenntartási igényű (értsd: japán) autód, neked meg se kajára, se hobbira nincsenek egy alsó-alapkategóriásnál nagyobb elvárásaid. Magyarul eszel, ami van, nézed görcsösen az árakat, de azért nem is vonod meg magadtól mondjuk a kínait vagy a pizzát, mert egy ezresnél drágább tételt jelentenek, hobbidra meg mondjuk havi húszasnál több nem megy el. Nos ebben az esetben én ezt a lécet úgy nettó 200 körülre tenném, de félretenni ebből nem sokat fogsz. Abban a pillanatban, hogy van egy albérleted, ezt meg lehet 300-nak is tenni.

Látjuk, mi a gond? Nem? Elmondom: a közvetlen környezetemben senki nem keres nettó 200-250-nél többet heti 40 órában. Persze én nem is újgazdag picsák meg szteroidszökevények közt tengetem az életemet, hanem kereskedelmi dolgozóként a többi (többnyire hozzám hasonlóan diplomás) kereskedelmi dolgozó közt - márpedig a közhiedelemmel ellentétben EZ az átlag, nem az, amit a kirakatban látsz. Vedd ki a szemeidet a seggedből és ideje meglátnod a veled élő valóságot: az emberek legnagyobb százaléka vagy nem keresi meg ezt a nettó 200 ezres álomhatárt sem, vagy csak iszony mennyiségű túlórával. És akkor hol van az, hogy jó életről beszéljünk... Az valahol fél millánál indul. Pro tip: ha te is a Gyakorin nevelkedtél, ne azt vedd alapul, nem mindenki programozó, bármennyire is ezt próbálják elhitetni veled. Fél milliót egy nagyon-nagyon kiváltságos réteg keres jó pár év tapasztalattal a háta mögött. Legyen ez a népesség 2%-a. De szerintem már sokat mondtam.

És az is mi a faszom, hogy egy programozót le kell szopnia mindenkinek egyesével, mert ő mekkora nagy király, míg például egy tűzoltó vagy egy buszvezető, akik emberek életével játszanak, örülnek, ha a bérpapírjukon minden szabályos, ha nem baszogatják a hatóságok és az önjelölt 3/3-asok (ugye ismerjük a klasszikust: jegyezd meg jól, míg a Föld kerek: mindig lesznek vamzerek!) és megkapnak szaros 220 ezer körül? Persze én értem amúgy, hogy neki sokat kellett tanulnia, de akkor én mit csináltam a 4 egyetemi évem alatt szerinted? Na de ez már csak a saját hisztériám.

Ebben az országban csak nyomorogni lehet, hacsak nem születtél szerencsésnek. És tudod, mi a csodálatos? Megdöbbentően sok az összefüggés a társkeresés és a munkakeresés közt! Újabb olyan talány, amit meg sem próbálok boncolgatni, mert egész egyszerűen nem tudom, mi az a lánc, ami összekapcsolja a kettőt. És mégis: aki nem sikeres a munkakeresésben, az többnyire ugyanannyira reménytelen a nőknél is. Sőt, továbbmegyek: ugyanúgy a külső diktál mindkét helyzetben. Egy elektronikai áruház HR-ese jó ismerőse volt osztálytársamnak (aki egyébként informatikai OKJ-je ellenére is most kavargatja a kávékat Angliában, az itteni bér háromszorosáért); saját maga mondta, hogy ránézésre szelektálják ők is az önéletrajzokat, és aki nem üt meg egy lécet -és itt nem csak igényességre kell gondolni!-, az megy a kukába. És akkor maradnak az olyan helyek neked is, ahonnét menekül mindenki. Tegnapelőtt adtuk be hárman egyszerre a felmondásunkat ennél a legalja cégnél, így biztos, hogy rám legalább 2-3 hónapnyi munkanélküliség vár most, és az is tuti, hogy a mostani szarból egy másik szarba fogok lépni. Csak figyeljétek meg.