Mert nem kellenek. Alcím: „Hogyan lettem incel? - már megint, csak a még régebbi múltamban turkálva”.

Személyes történet következik, de mielőtt bárki meglepődne vagy értetlenkedne, hogy mi köze a blogomhoz a haveroknak - nos, minden közük van hozzá. Sőt, talán nyúljunk a legmélyére a dolgoknak, és menjünk vissza egészen az általános iskoláig. Nyolc év pokol címmel is lehetne illetni a bejegyzést, ha csak erről szólna.

Családi hátteremről annyit, hogy édesanyám egyedül nevelt. Úgy persze, mint ahogyan egy nő egy apakép nélküli fiút nevelhet, ráadásul ő nevelte belém azt a mizantrópiát is, ami aztán talán tönkretette az én életemet. Nőies neveltetésemnek hála egy nyámnyila, puhány, magát megvédeni képtelen kölyök voltam. Állandóan vertek, megaláztak, de ebben nagy hálával tartozok nagymamámnak is, aki az állandó zabáltatásomnak és elkényeztetésemnek útján egy iszonyatosan dagadt, szélte-hossza egy gyereket csinált belőlem. Sosem ástam mélyebbre magamat a témában, de van egy tippem, hogy ez is közrejátszott abban, hogy semmi férfias ne legyen a testemben, ez indította útnak az ösztrogén uralmát és azt, hogy a testemben egy maréknyi tesztoszteron a fejét vakargatva keresse a célját, majd ezt nem találva rituális öngyilkosságot kövessen el. Ez már alapból egy olyan mély, övön aluli rúgás volt számomra, amit soha nem fogok tudni kiheverni, de a gyerekkori megaláztatásokkal nem én vagyok egyedül a világon. Mondhatni, ez egy sablonsztori idáig.

És akkor időszerű lehet rátérni a mai fő témámra is, ez pedig a gimnáziumi éveim felelevenítésével kezdődik. És voltaképpen ér is majd véget, de erről majd később, ahogy mondani szoktam. 14-18 éves gyerekekről van szó, így kell olvasni mindent, ami következik, tehát ennek megfelelő értékrendre kell majd gondolni. Mármint pontosítok: 2010 körül 14-18 éves gyerekek gondolatairól lesz szó, nem mostaniakéról. Hú, ja, ez is megérne egy misét különben. Volt kollégám mutatott egy képet egy lányról. Aszongyanekem: ő a nevelt lányom, szerinted hány éves? Mondom... na most megfogtál. Fogalmam sincs. 16 körül? Sőt, akár 18-at is mondanék. Zuhanyhíradó keretein belül világosított fel, hogy ő 12, és ő még a visszafogottabbak és a nem túl sok még szűz lány közé tartozik az osztályban...

Visszatérve. Hogy hogyan alakultak ki a baráti kapcsolataim, azt én már tényleg nem tudom, de fel tudom sorolni őket - nem lesz egy érdekfeszítő lajstrom, de ahogy mondtam, elsősorban saját magamnak szólnak ezek a bejegyzések. Volt egy srác, aki mellém ült első gimis óránkon, és onnantól haverok voltunk - az egyszerűség kedvéért mindenki kap egy nevet, mert még visszatérő karakterek lesznek. Ő volt Gábor. Teljesen átlagos srác, külsőre-belsőre egyaránt. Tényleg semmi különleges nem jut róla eszembe, de egy értelmes gyerek, elvoltunk. Volt egy másik srác, Zoli, akivel angolon voltunk padtársak. Faviccekkel szórakoztattuk egymást. Ő kosarazni szeretett, egy nagyon vékony, szemüveges, külsőre szerintem rettenet igénytelen kolléga (a korpás hajával és a nem jó értelemben bódító hónaljszagával), de ekkoriban ilyenek nem érdekeltek és amúgy is, zokogtam a vihogástól néha amikor vele beszéltem, és ez volt a fontos. Neki legjobb barátja volt Gyula. A korosztályánál sokkal érettebb srác, aki az egyik legnagyobb arc ember volt, akivel valaha találkoztam. Ott volt Kitti, aki tipikusan egy érdektelen, lelkileg és agyilag is semmi, ám dekoratív lány. Bogi és Zita pedig a női Stan és Pan is lehettek volna: egyikük viszonylag magas, kicsit nagyobb darab, de mégis igényes lány szép arccal, másikuk kb. velem egy magas, extrém mód sovány, közepesen igénytelen csaj. Mindketten okosak, bár nem túl jó természetűek voltak. És ott voltam én, a lelkileg már meggyötört, erősen antiszoc, de mégis reményekkel teli egyén, aki külsőre mindenki közül a legigénytelenebb volt, de akire azt mondták, hogy figyelmes és nagyon rendes. (Háh, most utólag nem tudom eldönteni, hogy csak modorosak voltak-e, vagy ennyire jó színész voltam, netán igazat mondtak, de komolyan, egybehangzóan ez volt a véleménye rólam mindenkinek.)

Az eposz szereplőinek sorolását letudva szerintem a gyakorlottabb olvasók zsigerből tudják, ki volt itt a gyenge láncszem. Mármint rajtam kívül, de fenntartom a feszültséget még úgy 5 mondat erejéig. A helyzet az, hogy már ténylegesen nem emlékszem minden egyes mozzanatra, de nem is szeretnék 4 évnyi történést leírni. Eleinte Bogival és Zitával lógtam, de egyre jobban irritáltak. Semmi szexuális vágy vagy inger vagy frusztráció nem volt ebben, pusztán csak állandóan el akartak hívni ide meg oda meg amoda az aszociálisság határán lévő introvertált személyiségem ellenére is, és be nem állt a szájuk. És legfőképp: volt bennem valami elnyomott düh, egy kisebbségi érzés is a gyerekkorom miatt, és talán ez tette tönkre az életemet örökre. Történt ugyanis, hogy egyre tahóbb voltam a két lánnyal. Egyszerűen jólesett belerúgni valakikbe, akik nálam gyengébbek, mint tették azt velem mások - nyugi, persze nem csak velük voltam geci, Gábor is kapta az ívet rendesen, bár kisebb mértékben. A csodálatos az egészben az, hogy én csak ezen sorok írása közben kezdek ráeszmélni arra, hogy miért viselkedtem minősíthetetlenül, mi váltotta ki belőlem ezt a passzív-agresszív zsarnokoskodási kényszert. Nyilván nem „mentség” a tetteimre, viszont egy olyan igazság és egy olyan tényező, ami ellen nem tudtam mit tenni akkor. Hiába ismertem fel a problémát, egy belső hang folyamatosan arra késztetett, hogy még tovább feszítsem a húrt. Zavart engem is, hogy így viselkedek, de akkoriban nem találtam rá magyarázatot. Sőt, olyannyira zavart, hogy -ki nem találod!- a Gyakorira is kiírtam még nagyon, nagyon régen ezt a kérdést, és egyöntetűen arra jutottak a válaszadók, hogy csak egy személyiségzavaros tinédzser vagyok, majd kinövöm. Sőt, meg is találtam ezt a kérdést, íme a 9 évvel ezelőtti énem! Szinte hihetetlen, mennyivel visszafogottabban írtam akkoriban, és azért egymás közt, Bogi minden, de nem éppen a nagyon aranyos lány sztereotipikus képének megtestesítője. Meg én ezt is tartom, hogy nem voltam beleesve, de annyira irreleváns már, hogy foglalkozni sem érdemes többet ezzel a témával.

Voltak itt mindenféle mellékszálak, ahogyan kellett, de annyira nevetségesek így visszagondolva ezek a gyerekes játszmák, hogy nem is kívánok róluk írni. Két esetet azonban ki kell emelnem, mert nagyban közrejátszanak mind ennek a baráti körnek a széthullásában, mind az én életem alakulásában. Meglepődik valaki azon, ha azt mondom, nők lesznek a főszereplők?

Első anekdotám Bogihoz, a két ellentétes csaj molettebb tagjához kapcsolódik. Igen, természetesen „úgy”. Nagyon sokat beszélgettünk, eleinte nagyon bírt engem annak ellenére is, hogy egy senkiházi faszként viselkedtem vele. Az lett a vége, hogy a barátnői unszolására elvettük egymás csókszüzességét. Háh, azért ez is egy fasza történet lesz, ezt figyeld! Na, erről beszéltem én arról, hogy még gyerekek voltunk, ráadásul régimódi, tudatlan, nevetséges gyerekek, nem a mai mini felnőttek, akik análpornón és herbálon nevelkednek már 12 éves korukban. Szóval legjobb barátként tekintettünk egymásra, amiből én egy idő után kicsit többet akartam kihozni. Érzelmeket egyáltalán nem tápláltam felé, de már ekkor éreztem, hogy ezt a szüzesség nevű, több mázsás terhet le kellene vennem a vállamról, meg azért mégis magányos voltam egy kicsit. Persze lehet, hogy ezt a magányt akkor inkább egy uralkodási vágy helyettesítette, de ez már nagyon mély filozófiai és pszichológiai kérdéseket vet fel. Nos az ő legjobb barátnői felvetettek egy iszonyat faszságot, aminek mégis örültem: ha már legjobb barátok vagyunk, miért nem gyakoroljuk a csókot egymáson, hogy élesben ne égjünk be?

Ízlelgesd nyugodtan a fentebb leírtakat, mert én is röhögve gépeltem le ezt a pár sort. A vége egyébként életem egyik legkínosabb élménye lett. Van egy hosszú, nagyon hosszú utca, ahova egy hideg téli estén elmentünk sétálni. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk, aztán lesz, ami lesz. Annyira rettentő kínos volt a helyzet így érzelmek nélkül, hogy én elröhögtem, ő pedig elsírta magát. Nem azért röhögtem, mert annyira vicces volt a szitu (illetve de, visszagondolva az), ő pedig nem azért sírt, mert végtelenül szomorú volt, hanem mindenki máshogy kezeli a kínos helyzeteket. Mi így. Egy második próbálkozást követően azonban ez a csókolózósdi egyébként megtörtént még csomó alkalommal, és nála is jártam sokszor. Összebújtunk, csókolóztunk, néhányszor kézen fogva sétáltunk, egyszer talán együtt is aludtunk? Hát ezt én meg nem mondom már, de eddig tökre olyan, mintha egy pár lettünk volna, nem? És igazából meg nem mondom, hogy ez mi volt. Egy biztos: a szüzességemet nem vesztettem el akkor. Meg ha azt nézzük, azt az egyetlen egy alkalmat Brigivel leszámítva azóta sem. Pedig -és ez csak utólag esett le-, még lehetőségem is lett volna rá egyszer, ha nem vagyok ennyire béta. Elég hevessé vált a csókolózás és az ágyon fetrengés, és ha kicsit erőszakosabb vagyok, simán több lett volna ott. Én meg mit csinálok a szűz és lassú agyammal? Még csak óvatosan tapizni se mertem, nemhogy továbbmenni. Csak utólag mondta el, hogy egyébként teljesen felizgattam... Ma már természetesen nem óvatoskodnék, csak épp, ahogyan azt mindannyian tudjuk, még csak alkalmam sem adódik rá. Viszont felvállalni sosem merte kettőnk... akármi is volt ez, nevezzük úgy, hogy kapcsolatát, mások előtt. Osztályban nem beszélhettünk egymással, és felháborodva hányta egyszer a szememre, hogy már pletykák keringenek rólunk. Jól esett.

A másik történetszál pedig, talán mondanom sem kell, Kittihez kötődik. Én és Zoli hoztuk össze Gáborral, és ez az a pillanat, ami aztán végleg megpecsételte a sorsomat (amit később kifejtek). Nagyon részletesen nem szeretném taglalni a napot, de egy romantikus „lánykérés” volt Gábor részéről, amiben mi segédkeztünk. Mindeközben Kitti Gyulának is tetszett és kezdetét vette egy klasszikus sztori, ami a világtörténelem során pár ezerszer lezajlott. A két srác majdnem összeverekedett a csajon, Kitti eljátszotta a szűzkurvát Gyulának, Gábort otthagyta, összejött Gyulával, Gyulát otthagyta, visszament Gáborhoz, majd később az egyetemi évek legelején szintén az én révemen összejött egy interneten megismert cimborámmal, de természetesen csak azután, hogy fűvel-fával megbaszatta magát, és így most már három srácot uszított egymásnak. Teljességgel tönkretette a baráti kört a ribanckodásával.

Ugrottunk az időben az utolsó mondatom végéig egy pár évet. Ekkorra Bogi és Zita egyébként eltűntek, csak Gáborral tartották a kapcsolatot, engem pedig ősellenségüknek tartottak, amit meg is értek különben. Sok minden változott ekkorra, elsődlegesen az emberekhez való viszonyom. Boginak tulajdonítom azt, hogy örökre tönkretette az életemet. Ő volt az, aki nemcsak párként, de haverként is visszautasított, pedig én már kötődni kezdtem hozzá nagyjából 10. osztályban. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem véletlenül, és hogy egy utálatos, gusztustalan ember voltam, de sajnos az agyam ezt így tárolta el. Innentől kezdve vagyok az, ami ma is. Megtört, életunt, unalmas ember célok és személyiség nélkül, bár akkoriban legalább motivációm és minimális életerőm még volt, ahogyan írtam is valamelyik korábbi bejegyzésemben.

És volt itt más is. Emlékeztek arra, amit mondtam? Amikor kerítősködtünk Zolival, az mély nyomot hagyott bennem. Szóval baráti kapcsolatok révén párkapcsolatokhoz is lehet jutni. Hmmm... Srácok, én tényleg nem kértem tőletek soha semmit. Én voltam az, aki minden piszlicsáré hülyeségben szó nélkül segített (nyilván 16 éves gyerekeknél nagy dologra nem kell gondolni: újratelepítettem a számítógépet, segítettem háziban, meg ugye összehoztam a barátjával a csajt, de az részletkérdés...), de soha nem kértem és nem is fogadtam el semmilyen segítséget. Most mégis hozzátok fordulok. Hozzon el valamelyikőtök egy ismerős szingli csajt egy találkozóra, és próbáljatok meg jó színben feltüntetni. Nem kell semmi extrém, de egy kis szociális hack eszembe jutott, kíváncsi voltam, tényleg igaz-e: ha bármi viccet mondok, nevessetek rajta, bármekkora szar is. Ez vajon tényleg pozitív benyomást kelt és azt hiszi egy kívülálló, hogy veszettül vicces és jópofa vagyok? De tudjátok, mit? Ez se kell. Csak hozzatok valakit magatokkal. Kérlek. A reakció?

Hát ööö aaa eee... hehe... szép időnk van, nem? Áááá, sajnos nincs ilyen, nem ismerünk senkit... igaz, Kitti lánykollégiumban lakik és van egy húga, Gábornak a falujában csomó barátja van, Gyula és Zoli pedig csomó volt osztálytársukkal tartották a kapcsolatot, de hirtelen még csajokat se ismernek és soha nem is láttak másik embert se.

Már... mi? Ez komoly? Ennyit érdemlek? Jó, persze más kérdés, hogy annyira igénytelen voltam ekkor, hogy rajtam csak a csoda segíthetett volna, de ezt ekkor még nem tudtam, nem fogtam fel. Csak az tűnt fel, hogy még a szándék sem volt meg bennük, és ez bassza a csőrömet mindmáig. Azaz hazudok, mert Kitti vette a fáradságot és belinkelte egy ismerős csaj FB-os profilját azzal, hogy írjak neki. Ő nem szól neki rólam, meg igazából csak látásból ismeri, de vadidegenként zaklassam. Kérdeztem, te már válaszoltál valaha is annak, aki ismeretlenül rád írt? Nem volt ez nagyon kínos, már-már zavaró? „Ja nem, általában azonnal tiltom az ilyet válasz nélkül, meg mások is, de próbáld meg azért.”

????????????????
Te normális vagy?

Gábornak egy fél-riszpekt, mert ő legalább megpróbálta. Küldött egy csajnak a beleegyezésemmel képet rólam, majd az kb. fintorogva röhögött ki...

De jól van, rendben, így is lehet. Innentől kezdve rám aztán nem számíthattok. Rettenetesen bonyolultat kértem? Aligha, és még csak azt se lehet mondani, hogy ilyen ismijük nem volt. Az egyetemi éveinkben járunk, elsőévesek vagyunk mind egyébként. Persze ez nem egyik napról a másikra történt ez, éveken át kérleltem őket, hogy segítsenek, mert megbolondulok a magányomban. És ezt ők is nagyon jól tudták, mert amikor már látványosan szarul éreztem magamat, egyből azzal „vigasztaltak” (vagy még inkább provokáltak), hogy ne legyek szomorú, mert én is fogok találni magamnak valakit... hát a legnagyobb tisztelet mellett mondom: a kurva anyátokat, azt. A kételkedőknek viszont remélem, kezd lejönni, hogy mennyire bánt a dolog, és hogy mégis mennyire ocsmány lehetek, ha már ők is azonnal tudták, mi bajom van. Pedig ekkor még nem is hangoztattam. De mondok én jobbat is. Volt kolléganőm, akit említettem is, hogy engem keresett telefonon, amint rosszul érezte magát - hát ő semmit nem tudott a magánéletemről eleinte, mégis amikor egyszer nem tudtam kendőzni, mennyire le vagyok törve, azonnal azzal jött elő, hogy egyszer majd lesz valakim nekem is. Ennyire nyilvánvaló.

Ettől a ponttól kezdve én nem találkoztam velük. Ha hívtak vagy üzentek, többnyire nem is válaszoltam, ha mégis, akkor visszautasítottam az ajánlatot. Ha pedig még válaszoltam is ÉS el is mentem, akkor kb. csak azért voltam ott, hogy szándékosan bomlasszam a közösséget a negativitásommal és a direkt provokáló, néha egyenesen bántó beszólásaimmal. Kicsinyes bosszú? Az bizony. De nagyon édes volt. Úgy éreztem, revansot vettem, és hogy életemben először én irányítok. És ez nagyon jól esett - ha már a célomat nem értem el és nem lett barátnőm, legalább jól éreztem magamat.

Ez volt a személyes élményeim tényszerű leírása. Most pedig belemennék annak az elemzésébe, hogy milyen módon befolyásoltak az események. Indítsuk azzal a láncolatot, hogy én alapból introvertált vagyok, ahogyan írtam is. A szó legszorosabb értelmében fizikailag kifáradok, ha emberek közt kell lennem. Ez ellen nem tudok mit tenni, ilyen vagyok és kész.

Miért barátkozik a többi ember? Mert hasznosak számukra az emberi kapcsolatok. Akár egy jó állás megszerzéséhez, akár unaloműzéshez, de hasznosak. Aki most azt mondja, hogy nem szabad így állni ehhez a dologhoz, neki önzetlenül, hátsó szándékok nélkül vannak barátai - igen, számotokra azért hasznos egy barát, mert örömötöket lelitek az együtt töltött időben az extrovertált jellemetek miatt. Egy biztos. Csak azért, hogy elmondhasd, vannak barátaid, még nem fogsz barátkozni. És bizony akárhány embert megkérdeztem, ő miért jár emberek közé, annyi vetette fel azt, hogy mert így ismernek meg nőket. Akkor, kérdem alássan: ti valóban hátsó szándék nélkül szereztek haverokat? Dehogy, csak emellett játsszátok is az agyatokat, hogy nektek milyen kurva fontos, hogy törődjetek egymással. A társadalom elvárja, hogy ezt mondjátok, miközben a párszerzés miatt jártok társaságba, de amikor én azt mondom, hogy nekem nem kellenek cimborák, mert nincs belőlük hasznom, viszont egy párra igényem lenne, akkor közröhej és felháborodás tárgya leszek hirtelen? Hipokrita disznók, azok vagytok, basszátok meg - vegye magára, akinek szól.

Márpedig nekem nincs belőlük hasznom. Egyetlen kérésem volt, és ennyire nem volt képes egyikük se. Nem éri meg belefektetnem így innentől kezdve egy barátságba energiát, ha én a természetemből adódóan nem is élvezem a társaságot, és nem is befolyásolja a pártalálási esélyeimet.

Ha viszont nem kellenek barátok, nem élvezem a társaságot és nem akarok emberek közé járni, minek nekem barátnő? Ezer meg egy alkalommal megkapom ezt a fasz kérdést, amire a Napnál világosabb a válasz. Elsődlegesen elveszíteni a szüzességemet. Ezen miért kell felháborodni meg hápogni? A túlromantizált világunkban elfelejtjük tán a biológiai alapismereteinket? Másodlagosan viszont néha bennem is előjön az, hogy szeretnék egy személyt magam mellé, akivel többek lehetünk, mint barátok. Egy bajtársat akarok, akivel mindenben támogatjuk egymást, akivel bármikor számíthatunk egymásra, akivel kizárólagos kapcsolatot ápolunk. Akivel egy testben és egy személyben vagyunk lelki társak, barátok, legjobb barátok, szexpartnerek és támogatók.

De olyan emberek, akikkel többedmagammal elmegyünk ide meg oda? Nem. Nincs az az isten, hogy engem még egyszer így faképnél hagyjanak és átverjenek, mint a középsulis „barátaim”.