Nagyon hamar jelentkeztek a problémák, de az elején még megpróbáltam elfordítani a fejemet. Legalább van valakim - ez vigasztalt. Csakhogy Évivel nem szabad bárhogyan beszélni, ő nem lehet egy személyben nemcsak a párom, hanem a legjobb barátom is. Mellette egyúttal nem létezhet senki és semmi. Ha valamilyen lelki támogatást nyújt, azért őt évekig kell dicsérni, mert számon is fogja kérni, de ha neki adsz valamit, azt elismerni sem hajlandó.

Többször említettem már, hogy van egy ritka hobbim. Hosszú éveken át ez az egy dolog motivált, ez adta az életerőt, és ez nincs másképp most sem. Évikénk mellett erről le kell mondani. Ezerszer el lett mondva, hogy nem érzi, hogy elég időt töltök vele, hiszen dolgozok, és még mellette a hobbival is foglalkozok, meg van a pofámon bőr néha itthon is maradni. Nem minden szabadnapomat áldoztam rá, ez bizonyult a legnagyobb vétkemnek. Ha pedig munka után találkoztunk, meg lett mondva, hogy... dobpergés: melószagom van! Nem izzadt vagyok (főleg úgy, hogy tényleg nem izzadok le ezen a helyen), hanem melószagom van - hallottál már ilyet?! Egyetlen hónap alatt már azt sem tudtam, mi zajlik itthon anyámmal és azóta megboldogult nagymamámmal, de mit számít ez - együtt töltünk időt, ez a lényeg! Háh, milyen hisztéria volt belőle, amikor éjszakás műszak előtt azt követelte, hogy márpedig ő velem akar lenni (de természetesen én menjek oda hozzá), én meg mertem azt mondani, hogy inkább aludnék, mert nem célszerű elaludni a főúton vezetés közben. Meg úgy egyáltalán sem.

Nyilvánvalóan aki 33 év alatt összesen 5 hónapot dolgozott, és szándékában sem volt többet, az nem fogja tudni értékelni a pihenőnapot és átérezni, hogy a folyamatos mókuskeréknél milyen jól tud esni a lazítás. Az nagyon könnyen nyafog a semmiért. Aztán egy hét után ki is penderítették még erről a nem túl megterhelő munkahelyről is, amiben több mint valószínű, hogy a véget nem érő kifogásai és jajgatásai is közrejátszottak. Meg az, hogy (háh! beszarsz!) már másnap elment táppénzre, mert elmondása szerint megütötte az ujját(!!!), majd pedig begyűjtött pár igazolatlan napot.

-Hát most erre mit mondjak? Más munkahelyen egyetlen igazolatlan után kirúgnának, főleg az első héten.
-Hát köszönöm, ez aztán nagyon romantikus volt!

Egyesek szerint nem kellett volna ilyen nyersen közölnöm vele mindent. Szerintem meg nem kellett volna neki két héttel megismerkedésünk után gyerekről hárfáznia úgy, hogy világéletében egy lusta picsa volt, aki a pénzről annyit tud, hogy hogy kell elkölteni és meghívatnia magát mindenfélére (természetesen illúzióink ne legyenek, fizettem mellette, mint a katonatiszt). A munka miatt lett is aztán egy többnapos hisztiroham pont karácsonykor, amikor meglebegtettem előtte, hogy ez így nem fog menni. Volt itt tiltás, SMS-ben fenyegetőzés, majd az önsajnáltatás tetőzött azzal, hogy azt hazudta, be kellett vinni kórházba, annyira rosszul lett. Természetesen miattam, hiszen ő semmiben nem volt hibás, ő világéletében az áldozat volt!

Akkor mondom, mi a helyzet. Évike nem engem akart és akar még mindig. Hiába szajkózza, hogy én vagyok neki az igazi. Hiába jelentette ki X alkalommal, hogy bár nem nézek ki jól alapjaiban (ezt azért jegyezzük fel: végre valaki kimondta), mégis van bennem valami, ami megfogta őt, és sem érzelmileg, sem szexuális értelemben nem volt még ilyen erős érzése senki iránt. Neki valójában egy gyerek kell. Ahogy mondja, a hormonjaival is vannak bajok, a nőgyógyásza szerint már rég szülnie kellett volna, és lássuk be, 33 évesen kezd kifutni az időből. Kétségbeesetten, görcsösen kapaszkodna bárkibe. Sajnos ez nála nem fog bejönni. Ahhoz, hogy ő eltartót találjon, kicsit többet kell felmutatnia, mint az egomán jelleme, az életképtelensége, az állandó kifogásai, és főleg a jóindulattal is csak átlagos kinézete.

Az első bejegyzésemben teljesen úgy jött le, hogy nekem savanyú a szőlő, mert nem egy bombanőt dobott nekem az élet. Hát, ez nem pontosan így van. Ha nem csillogtatja meg a zsarnokságát, nem megy át idő- és energiavámpírba, nem tilt le, amikor bármit kifogásolnék és nem én lennék mindenért hibás (azzal a címszóval, hogy, szó szerint idézem: „Igen, valóban hibás vagyok. A bűnöm az, hogy túlzottan szeretlek, a kurva életbe!”), talán most is boldogok lennénk. Évi viszont bántás nélkül klinikai eset, kiváló esettanulmányul szolgálna bármely pszichológusnövendéknek. Van egy söröm, hogy belőle is a társkeresési sikertelenség hozta ki a legrosszabbat, ami a gyerektelenségben kulminálódott. Tudom, hogy ez hogy megy: ha nincs senkid, szarsz bele mindenbe. Olyan mély depressziót egyetlen haláleset sem tud kiváltani egy átlagemberből, mint a tudat, hogy a legfőbb biológiai funkciódat nem láthatod el, mert nem kellesz senkinek sem. Az ő esetében ez nem pontos, hiszen valamire való nőként ő egyet füttyentett már 18 éves korában és jelentkezett rá 20 faszi, így 26 éves koráig állandóan volt kapcsolata, és tényleg érdekelne, hogy hogy érte el, hogy 7 évnyi magányra ítélte magát.

Együtt lehet érezni ezzel a lánnyal. Sőt: én is voltam ilyen. Majdnem ugyanaz ő, mint én; sokáig magányos, életunt, alacsony önértékelésű emberek vagyunk mindketten, átlag alatti külsővel. Emlékszünk, hogy Violának én is az agyára mentem a ragaszkodásommal? Hogy ennyi év után nekem is egy korty vizet jelent az oázisban bármilyen ellenkező nemű ember közeledése? Valóban, nagyon szomorú dolog ez az egész, de én állítom, hogy soha senkit nem akartam korlátozni a személyi szabadságában. Évi jólelkű ember legbelül, de végtelenül önző, imádja, ha piedesztálra emelik, és mindenkihez van egy keresetlen szava. Csak előbb ugye mindenki a saját háza táján söprögessen. Márpedig az ő udvarán halmokban áll a hulladék és a gaz.