Még élek. A blog sorsáról majd egyszer, valamikor, megosztok egy laudációt, viszont még van itt lezáratlan téma. Az előző két részben taglalt Évi nagyon sokat változtatott rajtam, de főleg az élethez való hozzáállásomon. Annyit mindenképpen köszönhetek neki, hogy már nem akarok görcsösen párt találni. Sőt gyakorlatilag nem is érdekelnek már a nők.

Nem, a férfiak sem, mielőtt rettentő elmés sziporkázásba kezdene valaki. Egyszerűen totálisan elment a kedvem az ismerkedéstől, ami jó és rossz is. Pozitív konnotációja az, hogy most már elmúlt az a mély depresszióm, amit a társkeresési sikertelenségemnek köszönhettem. A negatív vonzata pedig az, hogy bár tudom, hogy nem minden nő ilyen érzelmileg kizsigerelő pióca és idő- illetve energiavámpír, nem mindenki ekkora elkényeztetett, lusta picsa, mint Évike, de valahogy már nem tudok ugyanúgy állni az ellenkező nemhez, mint korábban.

Évi állandó jelleggel hangoztatta, hogy ő elvárja a tiszteletet és a nőként kezelést. Na kérem. Egyrészt a tiszteletet nem elvárni kell, hanem teljesíteni bizonyos feltételeit annak, hogy mások felnézzenek az adott személyre. Szerintem megegyezhetünk abban, hogy alapjaiban véve egy vadidegent sem tisztelni, sem lenézni nem fogsz megismerkedésetekkor. A zéruspontról indulva még bárhogyan alakulhat a másik fél megítélése meglátásom szerint; akár szempillantás alatt, akár kiismerve a másik felet. Sőt, szerintem még az is lehet, hogy ez a viszony a zérusponton ragad, ha semmilyen kiemelkedőt nem teljesít emberünk valamelyik irányban. Ennek fényében kérdezem: mit kellett volna tisztelni Éviben? Azt, hogy életében nem dolgozott? Azt, hogy magán kívül számára nem létezik senki? Azt, hogy mindenen hisztizik, hogy egy felelőtlen, nagyra nőtt gyerek? Több mint valószínű, hogy legbelül ugyanezekkel tökéletesen tisztában van ő is. Tudniillik kismilliószor hangoztatta, hogy én nem bánok vele nőként. Valóban, én tényleg elvárom azt mindenkitől, akit a személyemhez közel engedek, hogy barátként, a jóízlés határain belül akár szurkálódva is viccelhessünk egymással. Bár ezt Évivel nem vittem túlzásba, mégsem volt olyan nap, hogy ne sértődött volna meg valamin (értendő ez szó szerint!). Amikor már feladtam a viccelődést is, akkor is épp megtalálta az okot arra, hogy miért legyen hisztirohama. Nyilvánvaló itt a központban levési kényszer, de van egy még súlyosabb észrevételem is. Úgy gondolom, rájött, hogy őt nincs miért tisztelni, így az egyetlen vélt erényével akarta kierőszakolni a másikból passzív-agresszív módon kihozni a piedesztálra emelést: történetesen azzal, hogy puncival a lábai közt született...

Hogy mit jelent, hogy nőként kezelni valakit, nos... erre ő se tudott mindenféle elvont, de egyértelműen inkoherens zagyválásokon kívül összehabogni semmit. Mint ahogyan egyetlen ember sem, akiket meginterjúvoltam a témában - többek közt édesanyám sem, aki legutóbbi ismereteim szerint maga is nő.

Próbáltam magamat hitegetni azzal, hogy én őt szeretem, és mindenféle kifogásokat találtam ki; megjegyzem, hatásosan, mert tényleg el is hittem egy pillanatra őket. Például az új munkahely stresszét, az anyagi kilátástalanságomat, az autóval a problémákat, a rengeteg elintéznivalót alkalmaztam magyarázatként arra, hogy miért nem érzek semmit iránta, miért nem hiányzik, amikor nem vagyunk együtt. Ja igen, együtt levés, ez is elég gyerekes, bár az én részemről is. A helyzet az, hogy a mi házunkba nem tudtam őt elhozni több okból sem, ő pedig otthon nem érezte magát jól. Én édesanyámmal és azóta megboldogult nagymamámmal élek-éltem egy háztartásban, ő pedig szintén munkakerülő nővérével, mostanra nyugdíjazott, de korábban becsülettel dolgozó édesanyjával és a heti hat napban kidöglésig güriző édesapjával. Nővére is egy különleges hópihe egyébként. Nagyon csinos nő, diplomás, elvileg nem buta, de neki aztán tényleg nem jó semmi. Férfiak persze vannak körülötte dögivel, és már rájött ő is, hogy kezd nagyon csúnyán kicsúszni az időből és rohadtul nem teheti meg, hogy mazsolázgat még évekig, de nála is durván félresiklott az agyában valami. Dolgozni nem hajlandó ő sem, helyette társkeresőn nyíltan kiírta, hogy legalább félmilliós fizetést vár el a leendő párjától, effektíve konzumkurvaként árulja magát a legnagyobb önbizalommal, bárkinek szeme láttára.

Na, szóval ilyen családi háttérrel egyikünk sem akarta hazavinni a másikat. Nem azért, mert én szégyelltem volna mamát és anyát, és feltételezem, ő sem így volt vele, de akkoriban még kettesben akartunk lenni. Már amikor, ugye. Neki ugyanis mindig megjött az ötlete, hogy ide üljünk be, oda üljünk be - gond nélkül meghívatta magát egy kávéra, teára, pizzára, sütire, bármire, amikor nagyon jól tudta, hogy szinte nullán vagyok anyagilag. És most ilyenkor mi a faszt csinálok és mondok? Őőőőő bocsi, most nem engedhetem meg magunknak? Mint ahogyan még csak véletlenül se aludhattunk egymásnál, szóval minden találkozásunk nekem napi 140 km-nyi benzinembe került, hiszen az sem felelt meg a kisasszonynak, ha munka előtt vagy után találkozunk, minthogy melószagom volt. Hogy hogy a valagamba', azt nem tudom, amikor tisztatérben dolgozok és még csak le se izzadok, de nem kérdőjeleztem meg, ennyit megért a projekt, ha már 99% volt, hogy végre nem leszek szűz többé.

Valóban, 2-3 hét elteltével semmi más nem érdekelt már, csak az, hogy lefeküdjünk, aztán majd kiderül, mi lesz, de az egyetlen motivációm már csak ez volt. Meg lehet szólni ezért, persze, pont le is szarom; ettől függetlenül kiéhezett szűzként nem gondolom, hogy annyira meglepő vagy felháborító lenne a spekulatív célzatú kapcsolattartásom, főleg úgy, hogy amikor megismertem, én tényleg rendes kapcsolatot akartam. Meg egyébként Évi dettó ugyanannyira akarta a szexet, mint én, sőt talán jobban is. Ő már tapasztalt nő, bár elmondása szerint soha életében nem élvezte a szexet. Nem is érdekelte, nem is szerette. Hogy most tényleg én váltottam-e ki belőle az ingereket, vagy a szervezete parancsolt rá, netán az elméje parancsolt a szervezetére, hogy akarnia kell egy kiadós farkalást, különben nem lesz soha az életben gyereke, azt nem tudom, de igazából nem is érdekel (persze egy nagyon erőteljes tippem azért van a dologról). Az az egy tuti, hogy nagyon be volt indulva. Egyedüli helyszínként az autót tudtuk ilyen célra használni. Ismertem egy eldugott helyet, ahol ráadásul a tél közepén bepárásodott szélvédővel senki nem vesz minket észre. Vele éltem át először a nyelves csókot, ami eddigi talán legjobb élményeim egyike volt. Amikor megujjaztam. sokkal őszintébbnek tűnt a reakciója, mint annak idején Brigié. Emellett ő maga, kérés nélkül vette a szájába a farkamat. De facto szexre viszont a hátsó ülés fizikai korlátaiból adódóan nem került sor soha; volt egy nagyon kínos próbálkozásunk, de ennyiben ki is merült a témakör - ahogyan mondani szokás, akik sokat beszélnek a szexről, azok nem fogják egymással megélni azt. Szóval technikailag még mindig szűz vagyok, 27 éves koromra. Elképesztő szégyen... Kétszer is tervbe volt véve, hogy elmegyünk 2-3 napra kirándulni és egy szálláson alszunk együtt, ezek először az elrendelt vészhelyzet miatt hiúsultak meg, előtte levő alkalommal pedig megmondtam neki, hogy ha tovább hisztizik, akkor nem megyünk sehova.

Hát, ő a tovább hisztizést választotta. Az ok? Ahogy mondtam, egy munkahelyre vetek fel minket, az említett tisztatéri gyártósorra. Halál laza munka, elfáradni nehéz benne, és jóval átlagon felül fizet a környék lehetőségeihez mérten. Ő a harmadik napján elment táppénzre, mert meghúzta az ujját (xD), majd begyűjtött 2 igazolatlant, és csodálattal tapasztalta, hogy kibaszták a picsába. Hosszasan taglalta, hogy alacsony, vékony nők milyen nehéz dolgokat emelgetnek (akkoriban nem tudtam, mit csinálnak azon a területen, azóta megtudtam: nagyjából félóránként, ha nem ritkábban, meg kell emelniük egy saccra 10 kilós aksit és az asztalra kell rakniuk), a férfiak meg nem segítenek. Debazmeg, érted? Tehát nem szaladnak oda egy 5 méterre levő területről azonnal a férfiak, akiknek totál más dolguk van, csak hogy odébb tegyenek egy tárgyat. Fel kéne fogni, hogy ez nem étterem, nem színház, nem etikett-tanfolyam, hanem egy szájbatekert munkahely! És ráadásul a hiszti sem indokolt, mert ebbe nem döglik bele senki - ééés van tovább is. Ezeket nők nem bírják el szerinte... hát... ja, annak ellenére sem, hogy az előző mondatban még ezt alacsony, vékony nők emelgették. Amikor erre az ellentmondásra felhívtam a figyelmét, már tüzet okádott, de akkor kezdődött igazán a vergődés, a hisztizés, a letiltás és az öngyilkossággal fenyegetőzés, amikor rávilágítottam, hogy ezt mindenki más is bírja, akár évek óta is, nehogy már ő legyen az, aki megszakad. Pont karácsonyra esett a 3 napos hisztirohama, ami során ugyanazt a pár mondatot ismételgette (hogy mondhat ilyet neki az, aki elvileg szereti; nekem őt támogatnom kellene, nem lebasznom), mint egy fogyatékos barom, aminek a végén megírta SMS-ben, hogy be kellett vinni a kórházba idegösszeroppanás miatt. Na most akit azért be kell vinni kórházba, mert az igazsággal szembesítik, az már önmagában varázslatos dolog, de mondanom sem kell, hogy hazudott nekem. És a legnevetségesebb, hogy én még be is dőltem neki. Lelkiismeret-furdalást nem éreztem, mert én akkor is azt mondtam és most is azt mondom, hogy én csak az igazságot mondtam, tárgyilagosan, nem személyeskedve, de kicsit elgondolkoztam, hogy ebből még baj is lehet. Miután megenyhült és megbocsátott (bazmeg, ő bocsátott meg nekem!), elvileg ugyanúgy folytattunk mindent, de én már régesrég nem miatta voltam vele, hanem azért, hogy elmondhassam, hogy van párom, és hogy legyen szexuális élményem is. Szopás volt, az tény, csak a farok rossz végén voltam.

Szakításunk után nem ért véget a dolog. Először zaklatta édesanyámat, akit odáig hergelt a nyavalygásával és lelkizésével (emlékeztetőül: édesanyám édesanyja hunyt el, szóval ő aztán pontosan Évike faszságaira volt kíváncsi), hogy elküldte a hótkórosba és letiltotta végre. Utána elkezdett rejtett számról megcsörgetni. Ennek az volt a lényege, hogy gyanúsan akkor csörgött ki a telefon 1-2 pillanatra, amikor dolgoztam és szüneten voltam, esélyt se hagyva, hogy felvegyem. Sokáig tagadta, majd miután bevallotta... á nem, inkább leírom a párbeszédet. Nem betűhíven, de ez volt a lényege.

-Akkor most őszintén: te hívogattál rejtett számról?
-Hát, akár lehettem én is, mert tudom, mikor és hogyan dolgozol.
-Na de ha te voltál, akkor... egyrészt baszd is meg, másrészről mi értelme volt?
-Nem hiszem el.... most komolyan, miért kell bazmegolni??? Barátként megkereslek, és ez a válasz?!

Őszintén? Soha az életben nem ütöttem meg senkit. Neki viszont már a karácsonyi műsoránál is, de itt meg aztán végképp kiosztottam volna egy iszonyatos pofont. Pont telibeszarom, hogy nőt nem ütünk meg (eleve mi az, hogy NŐT? miért, férfit korlátozás nélkül szabad, vagy mi a cifra faszom van?), de a helyzet az, hogy bár állítólagosan szinte határtalan a türelmem, nagyon fontos részlet az, hogy csak szinte. És azt hiszed -tényleg azt hiszed?-, itt a vége a történetnek? Hát, cimborantyú, szorítsd meg az ágyékkötődet: anyám után egy Évi előtt 2-3 alkalommal említett, számára vadidegen haveromat kereste meg (hála az égnek volt annyi esze, hogy nem válaszolt neki), majd legújabban egy kollégámat, aki velünk egyazon napon érkezett a céghez. Ez a kollégám egyébként még a második napon az ebédlőben mondta, hogy „az a vörös hajú csaj se teljesen százas”, majd kínosan bocsánatot kért, amikor megtudta, hogy mi járunk. Kolléganő ugyanezzel a véleménnyel volt róla, amikor megkérdezte valamikor április körül, hogy együtt vagyunk-e még (hogy a kronológiával tisztában legyünk: december és március közt voltunk kapcsolatban). Legbelül én totál képben voltam akkor is azzal, hogy pszichésen, de talán mentálisan sincs rendben minden nála, de elfogadtam, mert azzal is totál képben vagyok, hogy velem se minden tutkófasza - a deviancia mértéke, na az az, ami nem közös viszont kettőnkben, mint utólag kiderült.

Halál komolyan mondom, hogy nem tudom, mi lesz a következő jelenete a melodrámának, de kezdünk ott tartani, hogy lassanként zaklatásba megy át a dolog. Egyes feltételezések szerint nincs kizárva az se, hogy bárki, akiről egyetlen rossz szót is mondtam, vissza fogja hallani tőle; bármi tervem, ami volt az életben, kettétörhet miatta; sajnos ismeri a jelenlegi autóm rendszámát is, és bár a lakcímemet hála a magasságosnak nem tudja, azt igen, hogy a céges parkolóban szoktam állni vele. Mondjuk sok sikert műszakváltást követő kb. órán túl a bejutáshoz oda, de képes akár munkakezdéskor megtalálni. Na de ezek csak feltételezések. Számára egyetlen kiút ebből az egészből az, hogy talál egy nagyon elkeseredett férfit, aki hajlandó neki behódolni és az általa megkövetelt mértékben papuccsá válni, de ha még én a szexuális szomjhalál határán és az érzelmi kötődést kétségbeesetten keresve sem bírtam ki mellette, akkor bizony más se fogja.