És más rövid novellák szeptemberből és októberből.

Clickbaitezés nélkül akkor rá is vetném magamat első témánkra, hiszen voltaképpen az az egyetlen, ami a blog tematikájához illik egyáltalán. Akik lemaradtak volna az előzményekről, azoknak fél bekezdésben álljon itt egy gyors összefoglaló.

Tavaly októberben ismerkedtem meg Tinderen egy tőlem másfél megyényire élő lánnyal. Külsőre... lássuk be, átlagon aluli. Sok nőies nincs sem a viselkedésében, sem a külsejében. Picit duci, az öltözködése abszolút férfias, a haja max vállig ér, zéró smink, semmi nem érdekli, ami a többi csajt igen. És mégis úgy éreztem, hogy nekem ő kell, megtaláltam, akit kerestem. Személyiségre egy az egyben ugyanaz, mint én, leszámítva, hogy neki fontosak a barátságok, nekem meg van egy darab haverom össz-vissz. És tényleg ennyi az eltérés köztünk. Meg kevésbé szőrös nálam. Remélem. Na, lényeg a lényeg, természetesen dobott két randi után arra hivatkozva, hogy messze élünk. Miután a szabad akaratából, ő maga megcsókolt, és természetesen az összeköltözés egy szitokszó... Teljesen megsemmisültem, mert úgy gondoltam akkor (és igazából ma is), hogy ilyet még egyszer nem fogok találni. Kértem, hogy minden platformon tiltson le, ami meg is történt, majd ezt a tiltását valamikor a nyáron feloldotta, de nem vette fel velem a kapcsolatot. Azóta rengetegszer eszembe jutott, nagyon sokáig hiányzott ilyen rövid idő után is, illetve csomószor vele álmodtam.

Na mindegy, ezt az egészet már leírtam egyszer igen terjedelmesen. Ami most lényeges, az az, hogy egy évvel később, sok gondolkozás és aznap a második Dreher Red Ale után (megdöbbentően jó cucc különben, kis túlzással eljutottunk odáig, hogy a Dreher prémium kategóriás cuccokat árul ugyanazon az áron, amiért minden idők egyik legrosszabb sörét, a Borsodi Tüzest adják!) úgy gondoltam, eljött az idő. Írtam neki a kamuprofilomról, mivel a valóditól úgy két hónapja megváltam. Eleinte teljesen úgy tűnt, hogy minden rendben, ő is örül nekem, kb. ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, annak ellenére, hogy én tényleg nem vártam tőle semmit. Kíváncsi voltam, mi van vele, meg persze örültem, hogy beszélünk. Komolyan mondom, egy éve nem éreztem ilyen jól magam, azon kaptam magamat, hogy végig vigyorgok örömömben. Majd előkapta a nők évezredes fegyverét, a taktikázás szimbólumát, a gerinctelenség netovábbját, a férfi szívekre specializálódott tőrt - nem írt vissza. De amúgy ez hogy a bal herémben van?! Egyik pillanatban itt örömködünk egymásnak, a másikban meg eljátssza a jónőt, akire társkeresőn írok és leköpni se hajlandó? Aztán válaszolt fél nap múlva. Majd egy nap múlva se. Mondom most már mindegy, írok neki egy belsős poént, vette is a lapot, válaszolt is rá - egy szóban. Hát jó, ha nem akarsz velem beszélni, akkor mondd meg... jaaa igen, egy nőtől ilyet várni kicsit meredek, az én kurva anyámat, bocsánat... Majd utána küldött egy képet magáról és a kistesójáról.

Oszt most ilyenkor mi van? Ha nem akarok valakivel beszélni, nem küldök neki fotót magamról. Egy cseppet sem változott. Egy dolog változott benne, az pedig a hozzám való viszonyulása. Pedig 110%-ig biztos vagyok abban, hogy sosem bántottam meg őt. Egyszerűen nem értem a reakcióját. Nem is zokogva nyakba ugrásra számítottam, de arra a nyitottságra mindenképpen, amit tavaly tanúsított. A látszólagos végjátéka ennek a félresikerült nosztalgiának tegnap zajlott le. Kis adalék a személyiségem megismeréséhez: én a legtöbb dolgot próbálom nem nagy dobra verni, inkább eltussolni, elnevetni. Ezzel is szoktam megvigasztalni vagy felvidítani az embereket. Kolléganőm például sokszor hívott a céges telefonon, amikor valami miatt zaklatott volt a munkahelyén, mert mindig elmondta, hogy akárhányszor történt valami, mindig én nyugtattam meg és már ösztönből engem keres ilyenekkel. Lilla dettó, mindig hozzám fordult először tavaly is, amikor bármi bántotta, mert a kissé cinikus, de laza hozzáállásommal mindig megnevettettem elmondása szerint. Ennek megfelelően elmondta, hogy megbukott egy vizsgáján. Ez sem így ment persze, úgy kellett kihúznom belőle, mi az apja fasza baja van velem, mivel haragítottam magamra, és hirtelen ezt sikerült indokként felhoznia a szótlanságára és a támadó hangvételére. Nagy szopó, megértem a feldúltságát, de komolyan ez az oka? Kétlem. Nos az alábbi beszélgetés zajlott le (értelemszerűen nem betűhíven, de kb. szóról szóra).

-Hű... sajnálom. :/ De hát van pótvizsga, nem?
-Ez volt az.
-Fasza. Ilyenkor mi van? Megpróbálod következő félévben?
-Aha, februárban megpróbálhatom még egyszer.
-Na, szuper! Akkor még van 4 hónapod arra, hogy az utolsó 2 napra halogasd a tanulást! :P Na jó, rohadék vagyok, de évezredes tapasztalatok alapján így szokott lenni. :D
-Ha most letiltalak, fél év múlva egy másik kamuprofillal fogsz írni?

Bumm. Aztakurva. Nagyon durva volt, amit mondtam? Nem hiszem. Elmondom, itt mi lehetett a téma. Ő alapból nem akart velem beszélgetni, de nem volt annyi benne, hogy ezt elmondja. Nem is kellett volna ilyen nyersen megmondania egyébként, mert ilyet én se tudtam volna megfogalmazni úgy, hogy határozott, de ne sértő legyen. Itt egy életképes verzió: elköszön, jó éjszakát kíván nap végén, én meg úgyse írtam volna neki, hiszen kíváncsi voltam a hozzáállására, keres-e vajon magától majd. Nem. Az nem jó. Ehelyett húzni kell a másik agyát, egy-egy szóban válaszolni, mindent hárítani, majd amikor úgy érzi, hogy támadási felületet biztosítottam a számára, ott megütni, ahol a legjobban fáj. Mert engem könnyű feldühíteni, könnyű, mittomén, megijeszteni, de megbántani nagyon nehéz. Neki sikerült, nagyon mélyen. És utána még rátett egy lapáttal. Ahelyett, hogy beleálltam volna egy veszekedésbe, gyengének mutattam magamat és csak annyit mondtam: jó, rendben. Ne haragudj. Nem zaklatlak innentől kezdve, de ha akarsz, írj nyugodtan. Sok sikert a vizsgádhoz és vigyázz magadra! Szia! Szerintetek mit reagált?

a) Sajnálom, nem akartalak megbántani, csak kicsit kivagyok most.
b) Így lesz a legjobb, én is a legjobbakat kívánom neked!
c) Én is így gondoltam. Szia.
d) Szerbusz.

Hehe, becsapós kérdés volt csak. Természetesen annyit nem írt, hogy nyaljál szart te köcsög, egy elköszönésre nem futotta neki. Hihetetlen, hogy egy ennyire gané lelkű senkiháziért én ennyire meg voltam bolondulva. A másik variáció meg az, hogy írt egy barátnőjének (természetesen minden ilyen esetben megindul a haverinák közti kupaktanács, ezt a zéró tapasztalatommal is sikerült már megfejtenem), az meg valami eget rengető faszsággal teledumálta a fejét. Hogy mivel, azt elképzelni sem tudom, de szinte biztos vagyok abban, hogy kért valami nagyon jó ötletet egy másik csajtól.

Lilla, ha ezt olvasod: nagyon örülök, hogy rád írtam és hogy beszélhettem veled. Most, hogy kimutattad a fogad fehérjét, nem fogsz többet hiányozni. Végre elmúlik az a furcsa üresség és hiányérzet, ami utánad volt. Köszönöm!

Lilla, ha ezt olvasod: hatalmasat csalódtam benned.

Lilla, ha ezt olvasod: a gerinced takonyból van. Örülsz, hogy lekoptam, és örülsz, hogy anélkül sikerült megoldanod egy élethelyzetet, hogy őszintének kellett volna lenned.

Lilla, ha ezt olvasod: számomra halott vagy. Hacsak nem kérsz bocsánatot vagy nem beszéljük meg, de ez nem fog megtörténni.

***

Hosszabban részleteztem ezt a történetet, mint ahogy számítottam rá, úgyhogy az életemmel kapcsolatos egyéb érdektelen sztorikat majd egy következő epizódban sorolom fel.