Az első randimról szóló blogposztban megénekelt lány mellett volt „még egy első randim” is, ha élhetünk ilyen képzavarral. A probléma a következő: magam sem tudom már, milyen sorrendben követték egymást az események. Szerencsémre ebben az időben én írogattam pár jegyzetet az életemmel kapcsolatban, így fény derült az alábbiakra.

-első randis lány az előző bejegyzésből: 2013. februárjának közepén-végén láttam először, áprilisban szólítottam meg
-második első randis lány a mostani bejegyzésből: 2012-ben ismertem meg, sőt, a 13-ra virradó szilvesztert együtt töltöttük

Úgyhogy technikailag pont fordítva volt a sztori. Na, hát akkor helyesbítendő magamat, az első lány, akinél próbálkoztam, az volt osztálytársnőm aktuális barátjának (aki a két haverom közül az egyik volt) szobatársa volt. Személyiség terén amúgy nagyon egyeztünk, ugyanúgy nem beszélt egyikünk sem, ugyanúgy rettegtünk az emberektől, ugyanolyan gyerekesek voltunk. A match made in heaven; nem is tudom, ezt hogy lehetne magyarul mondani, de nagyon hasonlít az Isten is egymásnak teremtette őket szófordulatra. Nagyon sovány, nem túl szép arcú, halk szavú, erős tájszólással rendelkező festett szőke hajú csaj. Vonzalmat egyáltalán nem éreztem iránta. Különben csak utólag tudatosult bennem, hogy azért az a fenék nem volt semmi - tényleg, ennyire sovány lánynak hogy tud ilyen segge lenni, most úgy hót őszintén (főleg annak tudatában, hogy felül meg teljesen lapos)? Egy dolog volt, hogy nem tetszett. Volt középiskolában is egy lány, aki még az én megítélésem szerint is nagyon csúnya volt, viszont értette a viccet, cuki volt a hangja, cuki volt a viselkedése, és meg is voltam bolondulva érte. És szarba sem vett ő sem... Na, hát kettejük közt az volt a különbség, hogy nem tudtam eldönteni: most ő csak nagyon, nagyon zárkózott és lassúak a gondolatai az előzetes szocializáció teljes hiánya miatt, vagy elképesztően, de tényleg, zavarba ejtően buta. És ami azt illeti, azóta sem tudtam rájönni.

Azért ne felejtsük el, ez még mindig az a blogíró, amelyikről az előbbi posztban beszéltünk: igénytelen, gyerekes, taszító. Ezt akkoriban nem ismertem fel, most már tudom, hogy kb. egy szint voltunk. Sőőőt, a nagy francokat: ő hozzám képest maga volt bármely random topmodell, még a maga 4/10-es mivoltában is. Gyűlölöm ezeket a pontozgatásokat, de a viszonyokat szemléltetendő kénytelen vagyok most használni. És ami azt illeti, ha ma szembe jönne velem egy ilyen lehetőség, élnék is vele, egyetlen dolog miatt. Történetesen bármennyire is nem tetszett arcra, bármennyire is lassú volt az agya, nagyon kedves volt. Meg hát isteni finom linzert csinált.

És hogy, hogy nem, de pont van erről a szilveszterről is egy feljegyzésem. Nagyon minimális változtatással következzen ez a ~7 éves írás.

A 2012-ről 2013-ra virradó éjszakát X szobatársánál, Y-nál töltöttem a kollégiumi szobájukban, Kukutyinban. Csak vele voltam; egy elég egyértelmű dolog az, hogy amikor egy fiú és egy lány kettesben vannak, akkor akarnak is egymástól valamit, ezért én is úgy indultam neki, hogy a franc tudja, próbáljuk meg! [Egyébként még ő ajánlotta fel, hogy együtt, kettesben legyünk - a mai énem megjegyzése.] Se kaját, se italt nem vittem magammal szégyenszemre; előbbit azért, mert nem volt mit, utóbbit azért, mert a pezsgőt nem szereti, én meg azt se tudom, hogy néz ki az általa favorizált csokilikőr. Terveim ellenben voltak: eredetileg elmentünk volna az erdőbe. Itt készültem neki mondani egy pár mondatos monológot, hogyaszongya: „tudod, én szoktam olyat csinálni, amivel akaratomon kívül megbántom az embereket. Ígérd meg, hogy megbocsátasz idén egyszer, ha ilyet tennék!” Ezzel arra akartam utalni, hogy még 2012-ben meg akartam csókolni, hátha lesz a dologból valami. Váratlanul ért az a döntése, hogy mégse menjünk be az erdőbe, mert már neki sötét van és túl ködös az idő. Pedig ha sikerült volna, akkor még azt szerettem volna bedobni neki, amit néhány nappal ezelőtt felhoztam. Arra a kérdésére ugyanis, hogy mit kaptam karácsonyra, azt feleltem: pár nap múlva kiderül. A „pár nap múlva” kifejezés jó esetben a szilveszteri délutánra vonatkozott, az ajándék meg ő lett volna.

A sors viszont jót akart nekem ezzel a váratlan lemondással: már a találkozáskor éreztem, hogy ő barátnak remek, meg aranyos és mi egyéb, de semmi mást nem érzek iránta. Persze, ha úgy reagált volna a sok dicséretemre, ölelgetésemre és simogatásomra, ahogyan vártam, akkor más lett volna a helyzet. De nem, szerintem föl se fogta, hogy mi történik. Amigo is megmondta: kínosan éretlen... hát igaza is lett. Én azt hittem, hogy csak gyerekesen viselkedik, ami nekem nagyon tetszett, de a valóság az, hogy szerintem legbelül tízévesnél nem sokkal idősebb. Az utolsó ütőlapom az volt, hogy aludjunk együtt. Ezzel az utolsó pillanatig (hatalmas döbbenetemre) egyetértett, de láttam, hogy vagy fél, vagy nagyon nem szeretné ezt, úgyhogy inkább rákérdeztem, hogy akar-e inkább mégis külön aludni. Kár volt. Az éjszaka pedig történetesen a fűtést is kikapcsolták, úgyhogy még haszna is lett volna közelségünknek, eltekintve attól, hogy nekem a szokásos gyomorgörcsöm (értsd: foshatnékom) megint a legjobbkor jött elő.

Ismételten következzék egy kiértékelés. Szerintem érződik, hogy én ekkor egy romantikus álmodozó voltam. Tulajdonképpen most is az lennék. Megálmodok szövegeket, hangulatot csinálok, és úgy történik meg az első csók, majd kézen fogva sétálunk a hűvös (a faszt: vacogtatóan hideg) utcán, szótlanul, mert nincs szükség szavakra sem. Mármint természetesen álmodozásaim során, mert hát nincs kivel eljátszani ezeket a helyzeteket, így meg ugye seggtörlésre is használhatom ezeket az ötleteléseket.

És alighanem mindenkinél kiverte most a biztosítékot az „aludjunk együtt” rész. Nos itt a probléma a következő: én tényleg csak alvásra gondoltam. Már csak azért is, mert szerintem fel sem állt volna, de még ha annyira vonzódtam is volna hozzá, az a kb. 5-7 fokos hőmérséklet, ami a szobában uralkodott, inkább máshova vezérelte a vérkeringésemet úgyis. De meg úgy egyáltalán, kivételesen tényleg eszembe sem jutott semmi ilyesmi. És ekkor még csak nem is esett le, hogy „hűbaze, itt valami félreérthetőt mondtam”, csak értetlenül pislogtam, amikor nem beszéltünk többet. Hozzá kell tenni, hogy én ezt nem is bántam, nem éreztem semmilyen jellegű vonzalmat, és bár 2013-ban azt írtam, barátnak ő tökéletes... hát nem, rohadtul nem volt az, mert most is úgy érzem, nem azonos értelmi szintet képviseltünk. Kicsit vicces különben, hogy ekkoriban függött rá egy MMO játékra, és nekem nagyon úgy jött le, hogy inkább azt választotta, mint engem.

Gondolkozok különben, hogy megkeresem Facebookon. Nem akarok tőle semmi olyat, csak őszintén kíváncsi vagyok, hogy alakulhatott az élete azóta.