Társkeresőről összeszedett randik következnek a hátralévő 3 posztban. 3 hét, 3 poszt, 3 csalódás újabb és újabb plot twistekkel fűszerezve. Mai epizódunkban önismereti felfedezéseket fogok tenni és ezúttal azt kell mondanom, 95%-ban magamnak köszönhetem, hogy ezt a lehetőséget elszalasztottam. A maradék 5%... hát, majd meglátjátok.

Van ez az OkCupid nevű dolog. Ez egy társkereső, ami úgy működik, hogy kitöltesz egy szinte végtelennek tűnő kérdéssort, és azokat az embereket dobja csak fel neked a rendszer, akikkel hasonló válaszokat adtatok a kérdésekre. Tőled függ, hány kérdésre válaszolsz és persze az is, hogy mit válaszolsz; ez a belső értékek randioldala - hirdeti magáról az oldal. A koncepció amúgy kiváló és működőképes is lehetne, viszont mint oly sokszor, a hiba itt is a felhasználókban rejlik. A magyar nők ugyanis itt is csak a szépfiúknak válaszolnak. 90% fölötti az egyezésk? Háh, baszni rá egy nagyot! Nem nézel ki jól? Mész a kukába ugyanúgy, mint egy szellemi fertőoldalon... Ráadásul úgy másfél éve sikerült tinderesíteni az oldalt, tehát csak azok tudnak neked visszaírni, akikkel kölcsönösen lájkoltátok egymást. Egyik probléma itt az, hogy nem jelzi a rendszer 32-es betűmérettel, itt is meg ott is értesítővel, hogy valaki írt neked, a másik meg a szokásos: a nők csak a jól kinéző férfiakat fogják lájkolni. Szembe is köpi rendesen magát az oldal különben is, hiszen egyik pillanatban még a személyiségre akarja terelni a témát, a másik pillanatban meg bedob egy ismét Tinder-kompatibilis rotálós rendszert, amiben néhány képet látsz a párjelöltekről, és így tudod kiválasztani a legszebb husit a hentesnél.

Akárhogyan is, 2017-ben is pont a születésnapom környékén sikerült pofára ejtenem magamat. A nagyon, nagyon sokadik elküldött levélre végül mégis egy válasz. Pesti, azaz ott élő lány, sötétbarna, középhosszú hajjal. Az arca aranyos, a szemei csodaszépek. A közös hang nagyon gyorsan meglett, értette a vicceimet, értette a mémeket, a szurkálódásokra azonnal reagált, nem sértődött meg semmin, őszinte érdeklődést mutatott irántam. Elmondta, milyen komoly diplomája van, hogy suli mellett dolgozik és lakótárssal bérel egy albérletet. Egyszerre komoly és végtelenül nyílt, vidám, vicces, játékos csaj.

Csak hát ekkoriban még nem láttam, de utólag azért kicsit látványosabban lerí, hogy mennyire elkeseredett volt. Persze ne legyenek illúzióink, teljesen világos, hogy nekem sajnos csak ilyen lánynál van esélyem, de úgy tűnik, annyira reménytelen csaj ma már nincs, akinek kellenék. Konkrétan ő hívatta el magát randira, ami ellen természetesen nem ellenkeztem. Egyetlen dolog zavart a képek alapján, ami be is bizonyosodott később. Meg kellett kérdeznem nyíltan, hogy milyen magas, mert valamiért ez nem volt a profilján feltüntetve - 178, tehát 5-7 centivel magasabb nálam. Egyébként engem őszintén nem tud érdekelni vagy zavarni egy ekkora különbség. Valamiért a nők vannak belebuzulva a számokba de rettenetesen, holott 5 centi, ha éppen nem visel magassarkút a hölgy, bőven nem olyan extrém módon bizarr, mint páran gondolják. Viola viszont ezt a fajta lábbelit szerette, hát mondom, ez nem pont úgy fog zajlani, mint azt terveztem. Márpedig de, minden úgy zajlott, és tudtuk hozni a netes formánkat: egymás viccein nevettünk, a csipkelődéseket nem vettük fel, és nem kevesebb, mint 7 órát tudtunk egymás társaságában eltölteni. Egyébként nagyon nem úgy nézett ki, mint a képeken, ha nem tudom, hogy ő az, fel se ismertem volna, ő vett észre az állomáson is. Végtelenül okos, jófej lányt ismerhettem meg benne, ráadásul ahogy elmentünk kajálni, még azt is megmondta, hogy eszembe ne jusson fizetni helyette. Természetesen ismerem a társadalmi berögződéseket, és pontosan ezért is volt ennyire pozitív ez a gesztus a részéről. Nem azon az 1500-2000 forinton múlt (még ha iszonyatos fillérbaszó is vagyok), pláne úgy, hogy szerintem ő már egyetem mellett gyakornokként többet keresett, mint én főállásban, hanem ez a realista, őszinte világszemlélet nekem nagyon szimpatikus. Ezzel a reakcióval gyakorlatilag azt mondta el, hogy nem a férfi dolga MINDENT beletenni egy ismerkedésbe, hanem kétoldalú a dolog.

Na, kicsit később bementünk egy kávézóba, beszélgettünk, immáron kicsit komolyabban. Nemsoká közelebb ült és odabújt hozzám. Csodálatos érzés volt. Emlékszünk, mit mondtam Brigiről? Nála egy istennek éreztem magamat, amikor örömet tudtam neki szerezni full tapasztalatlan, nála klasszisokkal lentebbi hülyegyerekként. Violával is, csak vele máshogy. Egy érett, tesóék szavaival élve „patika állapotú” személyiségű nő lát bennem valamit olyannyira, hogy magától bújik hozzám, és valahogy látszólag fülig belém van esve? Az egómat is megdobta persze, de akkor inkább csak élveztem a pillanatot. Az az apróság kimaradt, hogy az élet azért mégis az arcomra nyomott egy korrekt adag fekáliát, mivel egy héttel előtte jól megfáztam. A találkozásunkig sikerült úgy-ahogy kijönnöm belőle, de még mindig folyt az orrom, így bár nagyon gondolkoztam, megcsókoljam-e, végül a homlokára adtam egy puszit. És ő elpirult és zavartan kérdezte (egyébként a hangja is mint egy tündéré, olyan volt), miért kapta. Na most erre nem tudtam válaszolni, és igazából nem is tudtam megmagyarázni magamnak sem. Aztán az erős indiai akcentussal beszélő személyzet finoman utalt arra, hogy húzzunk a picsába, így szép lassan, kézen fogva távoztunk. Ja igen, a randi Budapesten zajlott, így ha akarnám, se tudnám megmondani, hol voltunk, merre sétáltunk, szóval tök tanácstalanul sétáltam vele. De nem is érdekelt, hova megyek. Az érdekelt, hogy VELE megyek. A vasúton elköszönéskor ő is a taknyosságomra hivatkozva nem csókolt meg, pedig ő akarta kezdeményezni.

Beteg vagy, úgyhogy most csak megölellek.

Én ennek is örültem, sőt kimondhatjuk, hogy boldog voltam. Külső szemlélőként viszont kissé nevetséges lehetett a helyzet, hiszen azért legyünk őszinték, ő a magassarkújában bő 10 centivel lehetett magasabb nálam, és ahogy ő hajolt oda hozzám, inkább tűnhetett úgy, hogy nővér és öcs vagyunk. Ugyanakkor még mindig tartom, hogy engem ez nem zavart volna, akinek meg külsősként nem tetszik, annak nemcsak túl sok szabadideje és túl kevés saját problémája van, de az be is kaphatja. Tövig. Kétszer. Én kaptam a szívecskéket Messengeren egy ilyen szuper nőtől, nem ők.

És persze felmerül a kérdés: te dagadék, na EZT hogy sikerült elbasznod? Maradjunk annyiban, hogy igazak azok a hiedelmek, miszerint ha valakit nagyon sokáig nem szerettek, az onnantól kezdve ráakaszkodik az első emberre, aki érdeklődését fejezi ki iránta. Nem tagadom, itt is ez volt, az említett 95% így nézett ki: naponta rákérdeztem, mikor találkozunk legközelebb. Két hét múlva mondta, mert soron következő hétvégén hazautazott volna a szüleihez, így akkor nem ért volna rá, szóval legjobb esetben az azt követő hétvége jöhetett volna szóba, ami meg nekem nem lett volna jó. Ekkoriban kereskedelemben dolgoztam; most is, de másfél éve egy hipermarket alkalmazottja voltam, kötött műszakokkal, és nem én mondtam meg, mikor megyek dolgozni, kollégákkal nem tudtam elcserélni napokat. Ma ez többnyire pofon egyszerű lenne, de az előző munkahelyemen erre nem volt lehetőségem. És hát ez frusztrált, és piócaként ráakaszkodva erőltettem volna a találkozót. Pedig konkrétan megmondta (egyébként okkal és joggal), hogy minél erőszakosabb vagyok, annál kevésbé van kedve hozzá. Ezt én legbelül tökéletesen meg is értettem, de egyszerűen annyira fel voltam hájpolva, hogy nem bírtam magammal.

Nem lett második találkozás, mindezt azok után, hogy ő odáig volt értem először. Nem hibáztatom magamat mindenesetre. Szeretetéhes voltam akkor, és vagyok még most is, szerintem mindenki így reagált volna, az én körülményeimet figyelembe véve. Ugyanakkor, bár őt sem hibáztatom, tartom azt is, hogy ha valaki igazán találkozni akar a másikkal, az rábök a naptárra és mond egy időpontot. Ha nem tud mondani, akkor átszervezi az életét egy picit - asszem ezt hívják kompromisszumnak. Itt például simán meg lehetett volna oldani azt, hogy leszáll a vonatról nálunk (hiszen útba esik a szülei felé), találkozunk, majd este folytatja útját. De nem, ő erről hallani sem volt hajlandó. Nem gondolom, hogy bármelyikünk hibázott volna tulajdonképpen, bár elrontottunk dolgokat. Ugyanakkor őszintén elmondtuk egymásnak, hogy tapasztalatlanok voltunk, konkrétan kimondtuk, hogy nem volt még senkink, mit lehet most várni két full kezdőtől? És elárulok egy titkot is. Én nem voltam belé szerelmes. Vonzódtam hozzá, piszok jól éreztem vele magamat, de a rózsaszín köd nem jött elő, a gyomorban a lepkék sem keltek életre, mindenesetre éreztem, hogy ő egy remek lány és hogy minimum egy próbát megér a dolog. Továbbra is állítom, hogy kapcsolat létezhet méteres lángok nélkül is, de igazából tudja a franc, mivel két évvel később is ugyanolyan tapasztalatlan vagyok, mint voltam akkoriban. Azazhogy ez így, ebben a formában nem igaz, hiszen még jó pár pofont kaptam azóta az élettől, ezen a téren sajnos már profi vagyok...

Maradt azonban 5%. Illetve javítanám is magamat, igazából tényleg elkövettem egy hibát. Elhangzott egy mondatrészlet tőle Messengeren később. Már ekkor éreztem, hogy dobni akar, csak még nem szánta rá magát. Egyértelműen lejött a hangvételéből, hogy bizonytalan, de inkább az elutasítás felé tendál, de ez akkoriban a módosult létállapotomban nem esett le. Valahogy így hangzott ez a kiragadott részlet egy picivel hosszabb monológból:

[...]és a barátnőim is befolyásolnak[...]

Az eleje és a vége nem ugrik be, de abban 100%-ig biztos vagyok, hogy valamit az ismerősei kondicionáltak a gondolkodásmódján. A hibám az volt, hogy nem kérdeztem rá, hogy mit sikerült mondaniuk, ami miatt másképp gondol rám. Van egy tippem azonban: kimondatlanul is zavarta, hogy magasabb nálam. Nem annyira, hogy ez tudatosuljon benne, de talán mélyen legbelül frusztrálhatta, amire mások világítottak rá neki. Ez csak egy konteó persze, de ha ez valóban így van, az végtelenül szomorú. Minden klappolni látszott, erre külsőségek miatt felmond, amikorra én már pont beleéltem volna magamat. Ráadásul kicsit nagyon úgy tűnik számomra, hogy az évezredes sztereotípiáknak van alapjuk. A magyar ember a szomszédnak vesz autót, a telefon státuszszimbólum, és igen, a lányok a többi lány előtt akarnak villogni a faszijukkal. Hogy ez tényleg ezért volt-e, nem tudom, de ijesztően valószerűnek tűnik az elmélet.

Mondanom sem kell, milyen jó hangulatban telt a születésnapom. Messengeren búcsúztunk el egymástól, de a szavaiból azt éreztem, hogy szomorú és csalódott is volt egyszerre. Kivételesen tényleg őszintének tűntek azok a szavak, hogy így lesz a legjobb, és hogy bánja, valahogy úgy tűnt, fáj neki is elengednie engem. Mi tagadás, nálam is megtört a jég, az utoljára elküldött szivecskét nyugtázó Enter után elpotyogtattam pár könnycseppet. Búcsúzni világéletemben rühelltem, de most ez egy enyhébb fájdalommal is járt. Utána érdekes módon nem hiányzott Viola. És azóta sem, bár őszintén érdekel, hogy mi lehet vele. Mondjuk a második első randis lány-t sem kerestem még meg egy kis nosztalgiázásra, így esélyes, hogy őt sem fogom (május elsején írom ezt a bejegyzést, bő másfél-két hónappal a szóban forgó lányról szóló laudációm után), de jó lenne vele beszélgetni egy kicsit, akár kideríteni azt is, hogy mi volt itt a fő válóok.

Így múlik el a világ dicsősége 2-3 nap alatt. A következő részben két csajjal fogok ismerkedni párhuzamosan, rengeteg pénzem, időm, energiám megy el, magától csókol meg egyikük, majd... jó, nem nagy spoiler, ha azt mondom, hogy megint több hónapnyi depresszió következik, hiszen a blog címe alapján nem lep meg senkit, hogy megint nem sikerült semmi.

FRISSÍTÉS

Ráírtam a lányra. Meglepetésemre válaszolt, ugyanakkor 3-4 üzenetváltás után eltűnt, előkerült a jó öreg ignorálás. Legbelül, egy nagyon minimálisan bánt, hogy ennyire nem érdeklem már, hogy ennyit zuhantam a szemében, ugyanakkor nem is vártam mást tulajdonképpen így másfél év után. Legalább tudom, hogy jól van, aminek picit örülök azért mindenképpen. Nem volt pofám rákérdezni, hogy miért dobott egyetlen randi után, de továbbra is azt sejtem, nem csak az volt itt a baj, hogy nem kapott levegőt.