Eljött hát ez a pillanat is. Majdnem végére érünk ismerkedős történeteimnek, és a következő utáni poszttól kezdődően rátérhetünk bicskanyitogató, nem társadalom-konform meglátásaim kifejtésére. Addig azonban az eddigi talán legérdekesebb fordulat következik, egy rossz választás, ami végleg megsebzett.

Még mindig Tinderen vagyunk, a múltkor kimaradt két jelöltről fog szólni az énekem. 2018. szeptemberétől novemberéig tartó 1,5-2,5 hónapot fedi le a sztori. Abszolút céltalanul húzkodtam mindenkit jobbra, hogy hátha lesznek párjaim - és lettek is, ketten. Egyiküket hívják most Annának. Anna a Fővárosban dolgozik, tőlem egyébként nem túl messze él. Képek alapján nem volt különösebben meggyőző, arcra átlag alattinak tűnt, mellette elég komolyan túlsúlyosnak is láttam. Ő írt rám, tehát ő is az elkeseredettek közé tartozhatott ekkor. Viszont úgy gondoltam, visszaírok neki, az esélyt megadom kettőnknek. Simán kiderülhet, hogy kedves, intelligens csaj, és ha 2014-ben bele tudtam esni egy nem túl szép, de hozzám hasonló lányba, akkor még legrosszabb esetben is harag nélkül elköszönünk egymástól, ha valami nem jön össze.

Akárhogyan is, egyre több hasonlóság akadt köztünk: milyen animéket szeretünk, nem szeretünk emberek közé menni, hogy isszuk a kávét, egyéb apróságok, amik egyébként a legkevésbé sem lényegesek, de pici kapcsolódási pontként működnek és a köteléket erősítik ismerkedés során. Egyetlen probléma volt első körben: beszéltünk két-három hétig, kölcsönösen kerestük egymást, jól éreztük magunkat neten, majd ez megszűnt. Semelyikünk nem haragudott meg a másikra, csak úgy ellaposodott a beszélgetés. Mindezek ellenére megbeszéltünk egy találkozót: én akkor szabadnapos voltam, ő pedig délelőttös, szóval lefixáltuk, hogy félúton találkozunk majd délután (jé, lehet így is?! létezik kompromisszum?!).

Éééés jött a másik probléma. Tinderen lett még egy matchem. Nálam 5 évvel fiatalabb kiscsaj egy megyével odébbról. Sok minden nem derült ki a profiljából, és nem is tetszett, de mondom ráírok, vesztenivalóm továbbra sincs. Be akartam biztosítani magamat, bevallom: ha Annával nem jön össze a dolog, lesz egy B tervem. Etikus? Nem. És a nők nem csinálják ugyanezt? Nem a faszt... Emellett én éreztem is valami olyat, hogy tényleg cuki, rendes lány Anna, de nem biztos, hogy ez menni fog nekünk.

B terv Lilla azonban más volt. Nagyjából 10 perc alatt éreztem, hogy ő az igazi. Felejtsünk el mindenkit korábbról, lehet az a szexistennő Brigi, a tinderes bejegyzésben említett szép és intelligens nők. Itt van ez az épphogy nagykorú lány, akivel úgy beszélgetünk negyed óra múlva, mint akivel nemhogy gyerekkorunk óta ismerjük egymást, hanem évek óta együtt vagyunk. Haverokként nevettünk, csipkelődtünk, az érdeklődésünk is hasonló volt, és mégis lenyűgöztük egymást minden mondatunkkal. Mármint tudom, csak a magam nevében beszéljek, de ő sem véletlenül küldött szívecskéket 3-4 nap múlva. Hol itt a probléma? Nos igen, ha sikerült követni a kronológiát, akkor bizony én az Annával megbeszélt találkozó előtt pár nappal kezdtem beszélgetni Lillával. Sőt, a találkozót Lillával már azon a héten szombaton meg is ejtettük, Annával viszont csak következő kedden(?) sikerült randizni.

Elautóztam-vonatoztam hát Lillához, és nem kívánok sokat írni róla. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Nem hasonlított arra, amilyen a képeken volt (kezdünk amúgy egy sormintát észlelni?), de a jó értelemben. Nem volt bombanő, jó esetben átlagosnak mondanám külsőre, de itt nem erről volt szó. Olyan cukinak találtam, mint még soha senkit, a közös hang azonnal megvolt, ökörködtünk, ugrattuk egymást, nagyon jól elvoltunk egymással. Említettem talán a Violáról szóló bejegyzésemben, hogy a rózsaszín köd nála nem jött elő, meg úgy egyáltalán, senkinél. Nos itt igen, és teljesen meg is bolondított. Gyorsan ki is mutattam, hogy én nem haverkodni akarok, megöleltem (sőőőt... talán ő ölelt meg előbb?), megfogtam a kezét, és nem ódzkodott semelyiktől sem. Éreztem, hogy kicsit korai lehet még, ugyanakkor a korábbiakból okulva nem túl nyomulósan, de szeretem kifejezni, hogy én nem barátokat keresek, hanem kapcsolatra vágyok. Első találkozásunk, mondhatni, úgy zajlott, ahogyan terveztem. A program persze nem volt nagy cucc, első randira én sétálást, esetleg egy kajálást vagy kávézást szeretek beiktatni, másnak nem sok értelmét látom. Ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy nekem ő kell, akkor a randi lehetett volna ennek a biztosítéka. És hát az sem tök mindegy, hogy rajta is éreztem, hogy kedvel és hogy nem csak barátként képes rám tekinteni. Ugyanannyiszor keresett ő engem, mint fordítva, mindent elmondott az életéről, bízott bennem. Így jöttem össze életem szerelmével, köszönöm, hogy elo - na meg a picsákat, nem így megy ez.

...ja igen, ott van Anna is. Bazmeg, ennek nem lesz jó vége. Sosem csináltam még ilyet, de most megvolt a lehetőségem arra, hogy két lánnyal is ismerkedjek, és látszólag mindkettővel jól érezzem magamat. Beszélgettem Lillával nagyon sokat, megkérdeztem, működhet-e szerinte egy távkapcsolat köztünk, még a távoli jövőről is kérdeztem: kurva korai persze, de ő el tudja-e képzelni azt, hogy valakivel együtt éljen, ha komolyabbra fordul a dolog, hajlandó-e beletenni ő is egy kapcsolatba, meg ő párt keres, vagy csak kalandokat (amiben mondjuk már akkor biztos voltam, hogy nem, de ugye csak a tisztánlátás végett...), netán csak haverkodni akar. Persze nem tudom, Tinderen miért haverkodna bárki is, de mindenféle előítélet nélkül: egy 19 éves lányról beszéltünk. Én 19 évesen még azt sem tudtam, mit akarok ebédelni, nemhogy ilyen döntésekről bármi fingom legyen. 19 évesen még gyerek mindenki - nem érdekel, mit mond a törvény, mit mondanak a dohánybolti feliratok, mit mondanak a kocsmák: a 18. életév betöltésével köze nincs a felnőttséghez egy embernek, legalább huszonegy-két éves korára van ott a mentalitása bárkinek, hogy ténylegesen elmondhassuk: felnőttként gondolkodik. Ettől függetlenül minden válasza stimmelt, párt keres és csak hosszú távra, komolyat. Természetesen mint ahogyan mondtam is neki, ő is hozzátette, hogy nyilvánvalóan még nagyon korai bármiről is beszélgetnünk, de a céljaink egyeznek. Többször is rákérdeztem, biztos-e, majd Violával történt incidensből okulva megígértem, hogy most hogy ezt megbeszéltük, én többet nem hozom fel a témát, nem akarom megfojtani. És tényleg vissza is fogtam magamat annak ellenére, hogy minden egyes másodpercben rettegtem attól, nehogy találjon valakit helyben munkatársak vagy osztálytársak közt. Ja igen, munka mellett tanult - csak egy kis adalékként megjegyzem. Miért kérdezgettem ennyire tőle, hogy komolyak-e a szándékai? Mert akkor úgy viszonyulok Annához találkozásunkkor. Lemondani már két okból nem akartam: pofám sem volt hozzá, meg hát tényleg biztosra akartam menni.

Eskü meg akartam adni az esélyt neki is, de úgy alakult, hogy csak arra tudtam gondolni, milyen jó lenne most inkább Lillával találkozni, hülyéskedni, megfogni a kezét, vagy csak csendben ülni egymás mellett. Abban úgyis jók voltunk, de hosszú várakozás után találtam egy olyan lányt, akivel kölcsönösen nem éreztük kínosnak a más esetekben kínos csendet. Úgy tűnik most, mintha szerelmes lettem volna és a gondolkodásom fölött teljesen átvette volna az irányítást? Nos ez azért van, mert szerelmes voltam és a gondolkodásom fölött teljesen átvette az irányítást. A helyzet az, hogy most is rettentő szarul érzem magamat, amikor belegondolok, hogy mit veszítettem el. Na de hogy hogyan veszítettem el, az kicsit tovább olvasva fog kiderülni. Az az egésznek a lényege, hogy Anna is egy teljesen jó partinak bizonyult volna. Arcra kissé csúnyácska, de az nem érdekelt volna, egyébként ismételten ott tartunk, hogy sokkal jobban néz ki élőben a lány, mint képeken. Ja, és egy deka felesleget nem láttam rajta egyébként. Annus, a te érdekedben fogadd meg kérlek a tanácsomat: légyszi frissítsd a képeidet, ha regisztrálsz társkeresőre, mert ezek nagyon előnytelenek voltak. Nagyon intelligens, visszafogott lánynak bizonyult Anna, amolyan kis jó tanuló, félénk diákcsajnak. Pont az esetem... lett volna, ha nem úgy megyek oda randira, hogy csak tudjam le. Fejben egyáltalán nem voltam ott, megszólalni alig tudtam, elfogyott minden beszédtémánk kb. 10 perc alatt. Kínos volt az egész, és azért legbelül bűntudatom is volt. Átvertem szegénykét. Ejj, olyan szánnivaló volt, amikor elbúcsúztunk egymástól. Álltam az autóm mellett, és vártuk az édesanyját, aki hazavitte, közben olyan furcsán nézett néha rám, kicsit szomorú tekintettel. Persze lehet, hogy én vizionálom bele azt, amit, de én úgy vettem észre, hogy ő várt volna valamit. Ölelést, bókot, extrém esetben csókot, de még picit távolabb is álltam meg tőle. A legszomorúbb az egészben? Az, hogy nekem ő tetszett. Tök jól tudtam volna vele érezni magamat. Az igényei sem tűntek irreálisnak, nekem úgy jött le, annyit szeretne csak, hogy valaki szeresse. Szegénykém baszki... Úgy megöleltem volna, de arra gondoltam, hogy nem szabad. Úgy megölelném most is, talán még bocsánatot is kérnék tőle. Nekem ott van Lilla, és ha én most Annát választom, végig arra fogok gondolni, hogy mennyivel jobban éreztem magamat az eredetileg B tervnek szánt, a mezőnybe később beszállt jelentkezővel.

Kollégákkal, két szál barátommal, édesanyámékkal is megosztottam a sztorit, mert döntésképtelen voltam. Egyöntetűen azt mondták, Lilla még gyerek, Anna viszont egy érett nő. Egy gyereknek fingja nincs arról, mit akar. Megértik, hogy én nem látok a rózsaszín ködtől, de gondolkozzak racionálisan. És kitaláljátok, a dagadék mit csinált? Így van, írtam Annának egy hosszú üzenetet, amiben elnézést kértem, tök őszintén kitálaltam, hogy van egy másik lány is és hogy vele jobban érzem magamat. A válasz nem váratott magára sokáig, nem túl nagy meglepetésre ő is úgy érezte, hogy nem érzi úgy, hogy ebből többet ki lehetne hozni. Hogyan is érezhetné? Alighanem nagyon látszott rajtam, hogy én nem akarok ott lenni vele, semmit nem tettem, amivel felhívhattam volna a figyelmét rám. Unalmas voltam, szótlan, figyelmetlen. Egyik szemem sírt, másik nevetett ekkor, hiszen egy kínos beszélgetést letudtam és most már csak Lillára kellett koncentrálnom, viszont most már egy lapra tettem fel mindent. Utólag egyébként látom, hogy kár volt ilyen korán döntenem, találkoznom kellett volna mindkettejükkel 2-3 alkalommal előbb, de valahogy a gerincem ezt nem tette lehetővé. De hát ugye, gerincproblémákkal csak az küzdhet, akinek van gerince, ahogy a mondás tartja. Vagy ha nincs is ilyen mondás, én ezt szoktam hangoztatni.

Semmi nem romolhat el innentől. Lilla belém van esve, én bele vagyok bolondulva, és hát, nem mellesleg, fontos mérföldkőt tudhatok magam mögött: egy lánnyal két randim volt, ez új! Mindenki lekoptatott egyetlen találka után idáig. Hogy zajlott a második randi? Megint én mentem le hozzá, de tudtam, hogy még bármi lehet, jól és rosszul is elsülhet a dolog, így hát hobbitevékenységeket is végzek délelőtt az ő városában, ne 100%-ig keserű szájízzel menjek haza, ha rossz vége is lesz a dolognak. Sétálgattunk, beszélgettünk, elmentünk megint kajálni, majd valami furcsa csúszott ki a száján. Nem tudja, mi legyen. Mondom... má'... he?! Hogy mi legyen? És akkor kinyögi, hogy munka és tanulás mellett nincs ideje párkapcsolatra.

Tehát összegezzük. Én vezettem miattad 2x2,5 órát, a képességeimhez mérten a legszebben öltöztem fel, a kedvedben jártam, a farpofámat összeszorítva, vért izzadva küzdöttem, hogy a legszórakoztatóbb lehessek a számodra, majd te képes vagy a fejemhez vágni MIUTÁN LEUTAZTAM HOZZÁD, hogy ne is törjem magamat??? Én ott helyszínen fel sem fogtam, mi van, tök rezignáltan vettem tudomásul, amit mondott, de azt terveztem, megváltoztatom a gondolkodásmódját. Sétáltunk egymás mellett tök némán a hidegben vagy háromnegyed órán keresztül, és amikor már majdnem odaértem az autóhoz, azt mondta, nem kísér tovább. Hát akkor előhúztam a végső fegyveremet. Átkaroltam, megsimítottam az arcát, a fülébe súgtam.

Nem engedlek el ilyen könnyedén. Nem érdekel, hogy önző vagyok. Nekem TE kellesz.

Csak hogy súlya is legyen a szavaimnak, adtam a szájára és a homlokára is egy puszit. A homlokpuszi egyébként nálam egy visszatérő motívum, pedig tényleg fingom nincs még mindig, mit jelent.

-De...
-Nem. Megoldjuk.
-Biztos?
-Természetesen.

És úgy látszott, tényleg meggondolta magát. Úgy láttam, pillanatnyi elbizonytalanodásából kizökkentettem, minden rendben van. Persze azóta tudom, hogy abban a pillanatban, hogy egy lány egyetlen másodpercre nem biztos a dolgában, onnantól kezdve baszhatom az elképzeléseket és temethetem az elpusztult kutyát, de ködfátyolos aggyal ez nem volt annyira magától értetődő, mint most. Este hazavittem, kiszállás után pedig a szokásos öleléssel búcsúztam el tőle. Ott és akkor azt gondoltam, nála nem kell sietnem. Célba értem. Ezt a gondolatmenetet nem tudtam végigfuttatni, mert mire észbe kaptam, már a nyakamba fonta az egyik karját, a másikkal a hátamat karolta át és megcsókolt. Egy lány, teljesen magától megcsókolt. Nem fintorgott, nem én erőltettem, hanem őszinte szimpátiából. És azok a szemek, amikkel rám nézett... Megjavítottam a megjavíthatatlant.

Meg a szart. Másnap újrakezdte, majd kijelentette, hogy ez neki nem megy. Megjegyzem, amúgy én még reálisnak is tartom, hogy munka és suli mellett nincs végtelen ideje neki sem, mert ráadásul egy kisebb városból jár be a megyeszékhelyre, korán kel, heti egy ténylegesen szabad napja van, eskü el is fogadom. Még azt is megértem, hogy ő nem kamuzott. Elkövette azt a hibát, hogy megadta az Ask.fm-es és instagramos profiljait, ahol néha megnézem, mi újság vele - azóta sincs párja. Neki a barátai a mindene. És még ezt is megértem, kinek ez, kinek az. És hát a konklúzió az, hogy 19 évesen még tényleg gyerek az ember. Ő sem tudta, mit akar, így miszlikekre törte a szívemet. Az utolsó üzenetemet vonaton írtam neki, amiben megkérdeztem, biztosan nem próbáljuk-e meg, és ha nemet mond, akkor tiltson le minden platformon, ne tudjunk kommunikálni többé. Nos pár perc beszélgetés után ment a ban, én pedig behúzódtam a vonat klozetjába mint egy 5 éves kislány, és bőgtem percekig. Ennyit arról, hogy az összes örökszűz hülyegyereknek csak a címplapbabák kellenek különben, de ahogy mondani szoktam, erről is lesz szerintem egy bejegyzés.

Ez történt, micsoda meglepetés!, megint a születésnapom előtt pár héttel. Ebből az esetből is lehet tanulni, mint például ahogyan már megállapítottam párszor, gyerekkel NEM kezdünk, meg érdemesebb tapasztaltabbakra hallgatni, meg hogy néha érdemes a saját érdekeinket szem előtt tartani és több potenciális párjelölttel is ismerkedni, akár gusztustalan, akár nem. De erre az időszakra datálom azt, hogy én végleg megtörtem. Azóta annyira nem érdekel semmi, többször majdnem árokba hajtottam, egyszer majdnem megverettem magamat egy cigánnyal, a munkahelyemen is felmondtam úgy, hogy nem volt semmi más kilátásom, illetve a maréknyi megmaradt ismerősömet-haveromat is nagy erőkkel lekoptattam. Maradt 1 haverom és anyám, illetve nagymamám, és ennyi a szociális hálóm. Nem érdekel már semmi. Miért érdekeljen? Én meg vagyok átkozva, ezt kaptam az élettől, ennyi. Ha lefogyok, semmi nem garantálja, hogy nagyobb sikereim lesznek, de ha lefogyok, egyúttal az azért lesz, mert összeszorult gyomorral, depressziósan, életuntan étvágyam sincs. Jé, tényleg kurva egészséges leszek vékonyan! És különben is, még ha találok is valakit... az nem olyan lesz, mint Lilla. Nagyon magasra tette a lécet, és kétlem, hogy bárki bármikor képes lesz ezt megugrani. Sosem leszek olyan, amilyen voltam korábban, ismerkedni sem fogok tudni úgy, mint eddig.

Hát ennyi az én ismerkedési történetem. Kihagytam egy diákcsajt, aki még Viola idejében nyomult rám, majd kinyögte, hogy barátja van és ő különben sem úgy gondolta, de tökéletesen megfelel a fenti eseményláncból levonható konklúzió alátámasztására: gyerekkel. Nem. Kezdünk. Ellenben nem hagytam ki három csajt, akik nálam próbálkoztak - őket fogom egy bónusz epizód keretein belül kielemezni jövő csütörtökön, 20:49-kor.