Kedves olvasóimat köszöntöm a blogomon. Az elkövetkező néhány posztban megtudhatjátok, hogyan és miért váltam incellé, az eddigi próbálkozásaimról írok, illetve néhány gondolatot osztok meg, ami a témával kapcsolatos.

Már rögtön a legelején szögezzük le: a blog semmiféle vizuális testreszabáson nem fog keresztülmenni, magamról semmiféle adatot nem írok ki és semmilyen elérhetőséget nem adok, az esetleges kommentelőkkel nem kommunikálok. A saját stílusomban írok minden egyes sort; ez néhol unalmas, néhol önironikus, néha nevetséges, és a trágár szavakat sem fogom fintorogva kerülgetni. Hiszen ez mind én vagyok. Mivel teljesen anonim maradok, így magától értetődik, hogy amit itt olvastok, az mind az első szótól az utolsóig igaz lesz ferdítés, hazugság nélkül. Azt nem mondom, hogy nem hallgatok el részleteket, mert biztosan megfeledkezek bizonyos dolgokról. Egy biztos: ez az oldal nem egy média-sikertermék, nem a dizájnra megyünk rá, én pedig egy tökéletesen anonim szigetecskét akarok itt építeni magam köré, amibe beleüvölthetem a kínjaimat, a bánatomat, a gondolataimat. Szóval, ki vagyok én, ismerhetsz valahonnét? Lehet, hogy én ültem le veled szemben a villamoson, lehet, hogy én segítettem neked felvenni a földre hullott túró rudidat reggel a CBA-ban, de az is lehet, hogy külhoni magyar vagyok. Legyen elég annyi, hogy valódi hús-vér ember vagyok valódi problémával.

Felmerült már szerintem nagyon sokakban az első kérdés: hogy és miért váltam... mivé? Az elnevezés új keletű, a jelenség viszont aligha. Sokan összemossák a MGTOW mozgalommal, annak ellenére, hogy két teljességgel különböző dologról beszélünk. A Men Going Their Own Way, azaz a „saját útjukat járó férfiak” valóban tekinthető egyfajta mozgalomnak, akár a feminizmusra adott válasznak is. Sok olvasata van a dolognak, így nem mennék bele részletesen - a lényege az, hogy a férfiak a maguk urai, az élet minden területén, így társkeresés terén is. Az incelség viszont ennek gyakorlatilag szöges ellentéte. A szóösszerántást feloldva az involuntary celibate kifejezést kapjuk, ami annyit tesz: „önkéntelen cölibátus”. Ezáltal mozgalom sem lehet, hiszen egy „mozgalom” tagjai maguk döntik el, belépnek-e az adott szubkultúrába vagy sem. Mindeközben itt már alapból arról beszélünk, hogy a csoport tagjai akaratukon kívül léptek ebbe a körbe. Véleményem szerint teljességgel összetéveszthetetlen a két csoport, és szerintem a legtöbbeknek nem is okoz gondot megkülönböztetni a két kört egymástól, de olvastam már értetlenkedést a témában.

Mi is az incelség sajnálatos lényege? A legjobb ismereteim szerint csak férfiakra vonatkozó jelző a szexuális élet teljes hiányát jelenti, de azt a félét, amikor küzd az ember azért, hogy ne legyen aggszűz, és mégis annyit ér el, hogy pofára ejtik, átverik őt, csalódik az emberekben állandóan és elkeseredetté válik, történik mindez 0%-os sikeraránnyal, akár önhibából, akár saját hibán kívül. A címet elolvasva, illetve a blogot ismerve hatalmas meglepetést mondok: én is incel vagyok.

A következő néhány fejezetben részletesen taglalom, kik és hogyan vertek át, vagy éppen mit rontottam el én magam; leírom az összes eddigi próbálkozásom körülményeit, majd értekezek arról, hogyan hatott ez az elmémre és a lelkemre. Egy pár infómorzsa rólam, nagyon-nagyon körvonalakban csak. A húszas éveim közepén járok, egy leheletnyivel közelebb állok már sajnos a harminchoz. 173 magas vagyok, átlagos, talán hajszálnyival az alatti arccal. Igénytelen nem vagyok: büdös, piszkos nem vagyok, nem pörköltszaftos az ingem, a nadrágom nem 2 számmal nagyobb és a szára nem lóg, emellett én butának sem vallom magamat. Van egy autóm (igaz, nagyon, nagyon öreg, de van és megy és szeretem), illetve van egy hobbim, ami a motivációmat adja. Értelemszerűen nem csak pozitívumokból állok: a templom egeréhez járok kölcsönkérni, nem járok emberek közé, elég komoly depresszióban szenvedek és teljesen megborult a világképem a végtelen hosszúnak tűnő magánytól. Nem mellékesen rendelkezek némi túlsúllyal is. Ez utóbbi egy pár évvel ezelőtt úgy 15 kilóban volt mérhető, most már inkább 25 körül jár. Természetesen már most lehetne legyinteni, mondván, hogy „na dagadék, eddig hiteles volt, amit írtál, de zsírdisznóként fogd be a pofád”. Lehet ilyet mondani? Hogy a viharba ne lehetne! Csak számolj azzal, hogy egy tapintatlan fasznak fog nézni mindenki, emellett én inkább kivárnám azt is, amíg felvázolom, eddig kiknél és hogyan próbálkoztam. Csak mert az állandóan felemlegetett „én kategóriám" közt is válogattam ám.

Vannak olyan dolgok viszont, amikből nem engedek. Az „igényeim”-ről külön posztot akartam írni, de úgy gondolom, annyit nem ér, inkább nyitányként álljon egy 9 pontos felsorolás arról, milyen párt keresek.

1) Legyen nálam alacsonyabb.
2) Legfeljebb annyira legyen kövér, mint én.
3) Ne dohányozzon.
4) Ne legyen gyereke.
5) Ne legyen buta.
6) Legyen fehér magyar.
7) Ne legyen igénytelen.
8) Ne legyen extrém genetikai betegsége.
9) Legalább egy minimálisan is tudjak hozzá vonzódni.

Nos, ezek fényében vágjunk neki egy nyomasztó utazásnak! Milyen is örök számkivetettnek lenni, milyen nézni a boldog párokat, milyen hatással van az elmére az állandó sikertelenség és magány?