Ahogyan ígértem, a blog első néhány posztja arról fog szólni, miként próbálkoztam nőkhöz közel kerülni, milyen kudarcok értek. Nagyjából időrendi sorrendben nézzük a történetet. Az első pár poszt ennek megfelelően unalmas lehet, illetve kínosan grimaszolva fogja majd sok ember a fejét a sorokat olvasva. És hát a helyzet az, hogy én is; én sem tudom, hogy gondolhattam komolyan pár dolgot, amit csináltam. Nem különben az első randim is életem legkínosabb pillanatai közé tartozik. Nem is szoktam beleszámítani a próbálkozásaim listájába, csak a blog kedvéért idézem fel most úgy, ahogy még vissza tudok rá emlékezni.

Amikor még egyetemre jártam, a vasúton figyeltem egy lányt heteken keresztül. Ahogy értelmeztem, egy járattal mentünk heti kétszer, a többi napon én hajnalok hajnalán indultam el. Alacsony, kislányos arcú, sötétbarna hajú lány volt, mint kiderült, 17 (vagy 16?) volt ekkoron, és ha az évek stimmelnek a fejemben, akkor én 21 éves voltam történetünk kezdetén. Valami rettenetesen gagyi szöveggel mentem oda hozzá, haverommal történt konzultációt és tanácsadást követően, majd a vonaton próbáltam vele kommunikálni. Egy ponton nagyon összeillettünk: egyikünk sem tudott beszélni. Hát, így visszagondolva erre nem nagyon lehetett alapozni, de a telószámát elkértem. Még aznap fel is hívtam, amit értelemszerűen nem vett fel. Később arra hivatkozott, hogy -beszarsz!- nem működik jól a telefonja kijelzője. Facebookon „beszéltünk” még utána néhányszor pár szót. Egyik ilyen beszélgetés során elhívtam őt sétálni-beszélgetni egy parkba, amibe legnagyobb döbbenetemre beleegyezett.

De facto ez volt életem első randija: sétáltunk egy kört, megittunk egy Fantát, aztán hazamentünk. Rajtam látszott, hogy rettentő mód zavarban vagyok, görnyedten, a földet nézve ültem, rajta meg látszott, hogy rettentő mód nem akar velem lenni. Írtam még neki egy rettentő nyálas levelet kézzel, amit a vonaton a kezébe nyomtam, a végén valami olyasmi volt a kérdés, hogy „leszel-e a barátnőm?”. Hát, borítékolni lehetett a visszautasítást, de meglepő módon... tényleg az is lett. Legbelül én is tudtam, illetve miután rájöttem az első néhány próbálkozás után, hogy ez nem fog menni, nem is bántam, hogy így alakult. Egyébként pár hónapra rá láttam egy tipikus, magas, jóképű izomtibó társaságában ülni a másik város vasútállomásán; nem jártak, az látszott, de azért elfogott egy értelmezhetetlen düh (féltékenység? értetlenség? irigység?), amikor láttam, hogy milyen zavarban volt és hogy baszkurálta a haját, miközben azzal a gyerekkel beszélt. Bárcsak hangulatkeltésként írnám most ezt, de nem, akármennyire fantáziátlan és sztereotipikus a leírás, a csaj arca már nem is ugrik be igazán, a colos komáé igen, mert annyira tizenkettő egy tucat, női nedves álomba illő volt a faszi.

Na, az az egésznek a lényege, hogy nem is volt célom túlságosan izgalmasan leírni az eseményeket. Fontosabbnak tartom a kiértékelést, mert van itt mit beszélni arról is. Kezdjük ezzel: ekkoriban nagyon igénytelen voltam. Semmi gondot nem fordítottam sem a hajamra, sem a ruháimra, és utólag belegondolva ég a pofámról a bőr, hogy én nagyon sokszor így mentem be egyetemre is. Szakadtas, lógó göncökben, ahogy esik, úgy puffan hajjal jártam az utcákat, gondozatlan arcszőrzettel, igazából azt sem tudom, mire számítottam akkoriban. Fontos persze megjegyezni, hogy amióta figyelek a hajamra, figyelek a ruhámra és normálisan borotválkozok, illetve a szakállamat is rendesen gondozom, azóta is ugyanilyen statisztikával büszkélkedhetek. Persze mindez nem csak önmagam hibájából fakadt, már akkor is teljesen egyértelmű volt, hogy egy nagyon mély szorongásos depresszió áll a háttérben, és hogy már ekkor is majd' megbolondultam a magányomban. Mindez, ismétlem, 6 éve volt!

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy én már akkor is inkább lettem volna olyan lánnyal, aki semmibe sem vesz, akivel közös témánk sincs, csak legalább úgy érezzem, valaki foglalkozik velem. Mert most lehet itt magyarázni, hogy ez kapcsolatfüggőség, hogy ez kihasználás, hogy ennek nincs értelme, de a tény attól még tény marad: az ember értékét a társas kapcsolatai nagy mértékben meghatározzák, egy férfi társadalmi megítélését pedig szinte csak ez befolyásolja. Akinek huszonéves korára senkije nem volt, arra ráaggatják a lúzer jelzőt és azonnal elkezdenek konteózni, hogy ezzel mi lehet a probléma.

Kitérnék még a gyerekes viselkedésemre és módszereimre is. Na, hát az sem mindegy, hogy én ekkoriban tényleg, kívül-belül egy igazi óriásbébi voltam. Egy nagyra nőtt gyerek. Nagyon kínos volt minden, amit akkor én képviseltem, és őszintén? Attól függetlenül, hogy ez egy anonim blog, nem kívánom felidézni ezeket a pillanatokat. Viszolyogtat a gondolata is annak, hogy ez az ember ugyanaz az ember, mint ami most vagyok. A módszereim nem meglepő, hogy ilyen gyerekesek voltak, nulla tapasztalattal milyennek kellettek volna lenniük? Sőt, viszont az ugye megvan, hogy csak úgy odamentem egy lányhoz? Jó, azt tudom, kétszer fostam aznap reggel és úgy reszkettem, mint a bokor, de odamentem, megszólítottam, amire azóta sem volt még példa, és mivel fölöslegesnek tartom, így nem is lesz. És még csak nem is zavart el! Ezeket a tényeket már 2012-ben (2013-ban?) sem tudtam dekódolni, és most is hihetetlennek tartom, hogy nem lett ignorálás vagy elzavarás a vége.

Mégis én azt reméltem akkor, hogy ez most már elindít valamit. Egy próba nem próba, lesz majd még több, ami esetleg sikerül is. Lelövöm a poént: ha lett volna, most nem írnám ezt a blogot.

Hat évvel később, 2019-ben.