A soron következő poszt azért jó, mert meg sem kell írni. Megírtam már a Gyakori Kérdéseken 2015 januárjában. Történetünk egyébként 2014 szeptemberének környékén játszódik és egy olyan csalódás a vége, amitől, nem túlzok, fél évig gyakorlatilag senkivel nem beszéltem és a szobámból is csak azért léptem ki, mert egyetemre el kellett mennem. A megfogalmazás egyébként 4 évvel ezelőtti, minimálisan módosítottam csak.

A háttérsztori annyi, hogy nekem volt egy kb. 50-70 fős nézettségű YouTube-os gameplay-csatornám. Ide kommentelgetett egy lány, akivel elkezdtünk beszélgetni. Azt éreztem, hogy ő pont olyan, mint én, és hogy össze is illenénk, csak éppen néhány apróság jelenthetett volna gondot számunkra: az egyik az, hogy kissé messze lakik, a másik az, hogy külsőre különösebben nem tetszik (de ez annyira nem is zavart volna, teljesen megragadott valahogy a személyiségével), a harmadik pedig az, hogy nem igazán érdeklődött felőlem. Ez utóbbi abból a szempontból volt érdekes, hogy sokszor még órák közti szünetben is rám írt, amíg itthon voltam (ő gimiben volt végzős, én egyetemre jártam), és nagyon sok személyes dolgot is elmondott magáról nekem, tehát okkal feltételezem, hogy megbízott bennem és kedvelt is engem, sőt, meg merem kockáztatni: hogy fontos voltam neki.

Na, mindegy, odáig jutottunk, hogy ő eljött hozzám - hoppá, életem második randijáról beszélünk, még ha hivatalosan nem is volt az! Ez egyébként furcsa, mert tudtommal a fiú szokta a lányt meglátogatni, de családi helyzetét ismerve érthető, miért nem akarta, ha én a környékükre megyek egyáltalán. Én már ekkor egyértelműen jobban kedveltem őt a kelleténél, de nem akartam egyből bedobni neki a témát. Ő lett volna az első lány az életemben, akivel lehetett volna valami, gondoltam, adjuk meg a módját: eljárunk egymáshoz, megismerjük egymást teljesen, aztán majd valami romantikus helyen jön a többi magától... vagyis inkább tőlem. Mert terv az volt, nem is egy, több helyet és több jelenetet is kigondoltam, de minek.

Teljes mértékben kerülte az érintkezést - és itt nem tapizásról meg smárolásról meg még a vonat lépcsőjén elkezdett pettingről van szó, talán nem kell mondanom, hanem puszival köszönésről és elköszönésről, ami tudtommal azért elég szokványos és semleges dolog, főleg úgy, hogy nem vadidegenek voltunk egymás számára. Elköszönéskor meg még egy sziára se futotta konkrétan, pedig idő lett volna elég, amikor ott álltunk a peronon vagy 5 percet. Nem tulajdonítottam ennek se túl nagy jelentőséget, tudva, hogy ő is eléggé visszahúzódó és furcsa szerzet, mint ahogy én is az vagyok. Az ittléte alatt látszólag jól érezte magát, szóval örültem, még ha nem is voltam túlzottan profi a vendéglátásban.

Aztán arra, ami ezután jött, a legmegfelelőbb szó a káosz: egyszer ezért, máskor azért nem tudtam lemenni hozzá, hol ő, hol én mondtam le a dolgot, bár részemről egyszer se mondvacsinált okokból, és feltételezem, ő se akart még ekkor átverni. Belenyugodtam, mondom, nem kell sietni végül is, előttünk van még rossz esetben is úgy ~40 év az életünkből. Főleg úgy, hogy ő is egyetemre készül, nem lehetetlen, hogy ugyanabba a városba jönne, amelybe én is járok. Aztán eljött egy teljes hétnyi kiesés, amikor megijedtem, de amikor visszatért, még inkább megerősített abban, hogy ő tényleg ragaszkodik hozzám, mert elmondta az -egyébként igen-igen személyes- indoklását, ami itt nem releváns, nem adna a sztorihoz semmit. [Ezt írtam legalábbis négy évvel ezelőtt; mostanra meg ha akarnám, se tudnám, mi volt. Talán nem volt otthon valami családi okból kifolyólag?] Lényeg a lényeg: minden jónak tűnt.

Ezután még beszéltünk 1-2 hétig, majd pont a születésnapomon eltűnt. Azon a héten, születésnapom után pár nappal befeküdt kórházba is az említett betegségével (egyébként az allergiáját vizsgálták, no para), ezért meg akartam látogatni őt még előtte. Erre az üzenetemre már nem válaszolt. Itt tényleg nagy hibát követtem el: megvolt a száma, de nem hívtam föl, mert ha nem képes nekem válaszolni az üzenetemre, vagy elbúcsúzni mielőtt egy hétig távol maradunk, akkor -gondoltam magamban- miért törjem magamat, miért érdemli meg ő azt, amire engem nem méltat? Mondjuk én is utálok telefonálni, ő is, ráadásul a mobilom se volt jó [bazmeg, nyomógombos Alcatelem volt még ekkor - repül az idő, na], de meg tudtam volna oldani - ez egy hiba a részemről, elismerem. Helyette jól kidühöngtem magamat, leírtam neki egy legalább ilyen terjedelmű szöveget, amiben őszintén elmondtam mindent, csak azt nem, hogy... oké, mondjuk ki: szerelmes vagyok belé. [És egyébként tényleg azt éreztem, amit se előtte, se azóta, én tényleg bele voltam őrülve a csajba.] 3-4 napig erre se válaszolt. Ekkorra már régen kijött a kórházból, Facebookon is volt, csak éppen meg se nézte az irományomat és vagy két hete nem kommunikált velem. Teljesen elkeseredtem. Addig is rosszul éreztem magamat, de aztán végképp összetörtem. Egyrészt azért, mert nem értettem, hogy én mivel érdemeltem ezt ki, másrészt azért, mert átvertek, harmadrészt azért, mert szülinapi ajándékként ezt nem kívánom senkinek se, végül pedig azért, mert 21 évesen még mindig nem volt senkim, én meg önbizalomhiánnyal, gyenge szociális képességekkel és egyáltalán nem előnyös kinézettel csak a csodára vártam.

Ilyen rosszul még sose éreztem magamat. Pedig észérvekkel végiggondolva: annyira nem szép a lány (na nem mintha én nem lennék anti-matyóhímzés), nem is beszél szépen, gyakorlatilag két megyével odébb lakik... mindhiába, az érzéseinek ezek szerint nem tud parancsolni az ember. A szilveszter volt a legdurvább, amikor úgy 10 év után először, minden férfiasságomat a szemétbe vágva majdnem sikerült elbőgnöm magamat, mert egyáltalán nem így, tök egyedül a gép előtt ülve terveztem eltölteni az estét. Meg a szalagavatója napja se esett jól, de arra a napra volt programom nekem is, az valamennyire feledtette a helyzetet. Szilveszter délelőttjén egyébként fölhívtam, ekkor már inkább csak bosszantásból, de legbelül reménykedve. Azon kívül, hogy a hangját hallva teljesen belezúgtam megint, ő tökéletesen szótlan volt, zavarba jött, és amikor megemlítettem neki, hogy talán illene megnéznie, amit írtam, annyit mondott, szó szerinti idézet következik: „jóóóóó, majd megnézem”. Arra pedig, hogy eddig miért nem csinált semmit, az volt a válasza: mert nem volt ideje. Persze semmi jogom nem volt kétségbe vonni a szavát bárkinek is, de azért az ő életvitelét és a téli szünet tényét ismerve igencsak megkérdőjelezhető volt ezen állításnak az igazságtartalma.

És mint írtam, innentől kezdve egy mély depresszióba zuhantam. Erre az eseményre vezetem vissza a végső lelki törésemet. Helyzetelemzést itt nem igazán tartanék, mert szinte minden más szcenáriót meg tudtam fejteni, de ezt nem. Szóval itt volt egy lány, aki látszólag minden másodpercét velem töltötte neten, meg is bízott bennem, de másodjára már nem találkoztunk, sőt, el is felejtett. Több verzió is van: az egyik az, hogy ő csak barátkozott. Na most ezt cáfolja az, hogy szerintem abnormálisan sok mindent osztott meg magáról ehhez képest. Még azt is elmondta, hogy amikor ők 12. osztályban mérve lettek az általános iskolaorvosi vizsgálat során, kisebb volt a mellmérete, mint egy évvel ezelőtt... hűbaszki, mondjuk azért, nem akarok pedomaci lenni, de tényleg kíváncsi lennék, mekkora lehetett tizenegyedikben, mert 19 évesen... na jó, szóval lett volna mit fogni, ennyi a lényeg.

A másik lehetőség, hogy ő sem barátkozni akart, de első találkozásunk során neki nagyon nem tetszettem. Ezt mondjuk nem értem, mert látott rólam képet előtte is, de érdekes, hogy már 4-5 éve is erre hivatkozva koptattak le a csajok. Ezzel cáfolnám meg az örökbecsű modoroskodást, miszerint aszongyahogy: „nem a külső számít, hanem hogy milyen ember vagy”. Már pedig ekkoriban ténylegesen jó ember voltam. Együgyű, gyerekes, de jó szándékú. Igaz, a bő gatya, az igénytelen szakáll ekkor még kísértett. A jellemem azóta megváltozott, de ez egy későbbi poszt témája lesz majd.

Egyetlen érdekességet nem osztottam meg viszont, prózai okokból: régen nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Amikor itthon egymás mellett ültünk, én folyamatosan fogdostam a combját. Nem zavarta, de a mókás, hogy én fel sem fogtam, hogy mit csinálok. Csak évekkel később jöttem rá, hogy ez már-már tapizásnak minősül. Ez két dolgot bizonyít: egyrészről az ösztönök tényleg ösztönök és anélkül voltak nyíltan szexuális töltetű mozdulataim, hogy tudtam volna róluk, másrészről ekkoriban még nem korlátozott a társadalom tudatos nyomása, ekkoriban még nem foglalkoztam azzal sem különösképpen, hogy ronda vagyok.

Mert hát ronda voltam, ronda vagyok most is. Akárki akármit mond, álszentség azt hirdetni, hogy rossz külsővel is lehet csajozni. Lehet a nagy büdös lófaszt, azt. Ha lehetne, nem lennék se szűz, se magányos, minimum a nagy számok törvénye miatt sem. Folytköv.