Három legyet egy csapásra. Fél év a város egyik legszarabb munkahelyén, három lány, három próbálkozás, három kudarc. Ebből egy vélhetően átverés.

2016-ot írunk. Vagy még az is lehet, hogy 2015-öt. De inkább 15 lesz az, már csak azért is, mert abban az évben történt, hogy a nyár minden egyes tizedmásodpercét a hobbimnak szenteltem, majd mivel kereken 0 forinttal rendelkeztem és anyámék is az agyamra mentek már, megkerestem a helyi diákminimálbér-kifizetőhelyet. Nekik köszönhetem azt, hogy ha éhen döglök, akkor se megyek gyárba vagy üzembe dolgozni soha. Ez a kis putri igazi rosszindulatú, életunt, gyűlölködő vénasszonyok társulatává vált a szememben 3 tizedmásodperc alatt, ami felismerésben mindenki megerősített. Utáltam itt lenni, utáltam a munkát, utáltam a nyomasztó légkört, minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Egyetem mellett mást viszont nem tudtam dolgozni, így hát majdnem egy éven keresztül jártam ebbe a lágerbe.

Már rögtön az első néhány napomon láttam egy kiscsajt, aki megmozgatta a fantáziámat. Alacsony, halk szavú, szemüveges, soványkás, mosolygós lány, kedves, cuki viselkedéssel, szeplős arccal, hosszú barna hajjal - mintha valaki összeírta volna a kívánságlistámat és testbe öntötte volna azt. Természetesen fostam odamenni Andihoz (az ugye megvan, hogy a nevek nem valósak? a Napnál világosabb, de a biztonság kedvéért megjegyzem). Alapból meg voltam illetődve az új hely, az új körülmények hatására, meg hát itt is voltak már kialakult klikkek, én meg az antiszoc számkivetett tutyimutyi magányos gyerek voltam a sarokban. Mint általános iskolában.

Na, akárhogyan is, igen hamar felfigyeltem egy az előzőhöz hasonló lányra is, akinek egyetlen plusz tulajdonsága volt hozzá képest: félt az emberektől. Látszott a testtartásán, a szavain hallatszott... mi lesz ez, Eldorádó? Még válogatni is tudok? Rövidre is zárom a sztorit az utóbbi lánnyal, aki most mondjuk legyen Laura: nagyon nehéz volt vele beszélni. Az istenért nem nyílt meg. Vagy nem bírta a pofámat, vagy tényleg ennyire félt, vagy ennyire utálta az ottlétet, de egy szót alig tudtam belőle kicsikarni. Pedig azt is kiderítettem, melyik lesz az utolsó napja, amit ott tölt, még terveztem is, hogy elhívom valahova... Mert ez pont így működik amúgy, 0 perc előzetes beszélgetés után a dagadt gyerek elhív kávéra egy lányt, az meg mindent eldob, hogy vele lehessen. De le is tettem a tervről, miután az utolsó napján is ugyanennyire volt kommunikatív. Mármint velem. Mert amikor egy hozzám hasonló, de túlsúly nélküli, hipszter arcú srác ült mellé, hirtelen megeredt a nyelve. Jééé! Hát tényleg nem számít a külső! Úgyhogy a Laura-saga itt véget is ért.

Jó, a harmadik csajról nem kell sokat mondanom, a klasszikus történet: gyanúsan, feltűnően jókat beszélgetünk; már a többiek is biztosak abban, hogy mi együtt vagyunk; beszélgetünk Messengeren; viccelődünk; időt szánunk a másikra; majd benyögi, hogy van barátja. Megnéztem, nem is akármilyen. Aztán meglepődött, amikor nem beszéltem vele többé.

Sokkal érdekesebb azonban Andival a további sztori. 2016 februárja környékén ő eltűnt a gyárból. Hova, miért, minek, már nem tudom, talán szakdolgozatot írt. Pár hónappal később azonban visszatért ebbe a nyomorba, és olyat tapasztaltam, amit még azelőtt soha, de igazából azóta sem: senkihez nem szólt, senkivel nem foglalkozott - engem kivéve. Szünetre velem jött ki, beszélgetni velem volt hajlandó csak, kérte, jelöljem Face-en is, beszélgessünk tovább. Gondoltam magamban, itt valami nem stimmel. Számomra 7-8 pontos jónő, hozzám hasonló személyiséggel, akivel elpoénkodunk, elbeszélgetünk kötetlenül, mi. a. FASZ?! Ilyen létezik?

Nos nem, rohadtul nem létezik, hiszen ahogyan mondani szoktam, ha létezne, most nem írnám ezt a blogot. Elhívtam találkozni. Tudom, ez egyik munkanapom délelőttjén történt. Aznap ő szabad volt, egész nap vártam, hogy mit válaszol. A kisszünetben aztán lementünk egy sráccal az öltözőbe, ránéztem a telefonomra, és önkéntelenül felkiáltottam - a kolléga úr be volt avatva, tudta, minek örülök. Innentől kezdve egész nap vigyorogtam, rohadt jó kedvem volt. És még ekkor sem sejtettem, hogy ezt is el lehet baszni valahogy.

Nagyjából 25 km-re lakunk egymástól, úgy beszéltük meg a találkozót, hogy én utazok, ő meg bemutatja belvárost. Hát, nekem oszt jó, úgyse az építészeti stílusok sokszínűsége fog érdekelni. Megittunk, emlékszem, egy meggysört, ami akkor egyébként ízlett, de amióta rendszeresen iszok sört és tudom, milyen a jó serital, ránézni sem tudok. Hogy lehet ilyen pancsot sörnek hívni? Ha nem ez lenne a neve, egyébként még azt is mondanám, hogy tökre rendben van, de í - EZ NEM RANDI VOLT SZÁMÁRA. Ezt másnap köpte ki azzal a szöveggel, hogy „ne haragudj, de nem vagy az esetem”. Már hogy... mi bajod van? Egyértelműen flörtöltél velem (=hülyítettél), eljöttél találkozni, beszélgettünk, hülyéskedtünk, nevettél a vicceimen, hacsak nem csukott szemmel dolgoztál, akkor még azt is láttad, hogy nézek ki az életben, én meg az előző posztban tárgyalt Brigivel egyeztettem stílus-szaktanácsadás ügyében vagy fél napig, hogy a képességeimhez és a körülményekhez képest jól nézzek ki, és ez neked nem randi volt?! Akkor mi a jó kurva fasz volt ez?! Megérte a pénzt, megérte az időt, megérte az idegeskedést, és legfőképp megérte beleélnem magamat a dologba.

De most úgy mégis, ez tényleg mi volt? Ismétlem: senki mással nem foglalkozott, csak velem, azonnal beleegyezett a NEM!!! randiba, jó kedve volt, örült látszólag, hogy velem lehet, majd közli, hogy nem is tetszek neki. Három elméletem van, valószínűségük szerinti csökkenő sorrendben vázolnám ezeket.

1) Ez egy undorító átverés volt. Valamelyik haverjával-haverinájával kitalálták, hogy jóóól kibasznak a dagadttal. Hogy hogyan és miért engem pécéztek ki, azt nem tudom, én tényleg semmi jelét nem is adtam annak, hogy nekem ő tetszik, de én ezt tartom a legvalószerűbbnek.

2) Elhangzott egy mondat tőle a NEM!!! randi vége felé, valami ilyesmi volt:

Na jó, szerintem lassan menjünk, kezd hideg lenni. Még a kezem is fázik.

Anyám azt mondta, hogy azt akarta, fogjam meg a kezét, Brigi szerint ölelést akart volna kicsikarni belőlem. Ma már nem lennék beszari, megtenném, bármelyiket, felpofozni csak nem fog ilyenért senki... Akkoriban viszont nem mertem. A konteó szerint én ezzel a tettemmel visszautasítottam őt, amin megsértődött és lekoptatott. Mások szerint viszont ez tényleg csak egy kijelentés volt, semmiféle érintést nem szeretett volna, így nem tudom, mit higgyek.

3) Csak barátkozni akart. Alátámasztani látszik az elképzelést, hogy később megtaláltam talán Badoon is Andit, és itt az volt megadva, hogy barátkozási céllal van az oldalon. Na most én ezt sosem értettem ám. Haverokat szerezni a világ legegyszerűbb dolga; még nekem is menne, ha bármi szükségességét is érezném szociális kapcsolatoknak. Barátokat fél fokkal nehezebb, de ahhoz sem kell net. Az meg, hogy csak egy ellentétes nemű embert kipécézünk, pár nap után máris találkozunk, és még a vállát és karját is megérintjük, az biztosan nem barátkozás. Ez egy nagyon erősen, szinte irritálóan nyomuló társkeresési próbálkozás.

Ha akkor kicsit összeszedem a tökömet és megfogom a kezét, talán mostanra még gyerekünk is lenne. Persze lehet, hogy még akkor is azt mondta volna, hogy hát ő ezt nem így gondolta, de a lehetőségek száma még ha nem is végtelen, de széles a skála. Rendszeresen csekkolom Face-en a kiscsajt egyébként, és ha igaz, akkor úgy másfél éve volt vagy egy hónapig egy jóképű, jó kiállású katona faszija, de se előtte, se azóta nincs és nem is volt senkije. Miért van olyan érzésem, hogy ez a lány is a tökéletesre számít? Aki külsőre az az aktuális női nedves álmokból kiugró filmszínész, aki korábban Brad Pitt, aztán Zac Efron volt, belülről pedig egy mennydörgő hangú, határozott világ császára. Hát ez nem fog menni. Szép lány, aranyos, kedves, de ez bőven nem az ő szintje. És a legfájóbb, legzavaróbb az egészben, hogy bár talán szimpatikus lehettem a számára, még csak esélyt se adott, hogy megpróbáljuk. Nem vagyok neki tökéletes külsőre (nem csak én képzelem ezt hozzá - ugye megvan, hogy az indoklásában is erre hivatkozott?), így megyek a kukába.

Szép az élet.

Frissítés (2019. 08. 11.)

Most találkoztam Andival. Na nem élőben, hanem Randivonalon láttam a profilját. Pontosan az van megadva a társa felé támasztott elképzelésnek, amire számítottam: átlagos vagy sportos testalkat, bitang magasság, diploma, meg kis faszom, meg nagy faszom. Tipikus, azt hiszem, ő is a macskáival fogja leélni az életét. Mármint kutyáival, mert kutyás csaj. Vélhetően ~3 éve is tudta, hogy ezt akarja, mégis velem játszadozott. Szinte biztossá vált ezzel az egyes számú teóriám. Mondjuk legalább magával is jól kitol, az ilyenen inkább csak röhögök. Függetlenül attól, hogy látszólag túl sok időt töltök azzal, hogy évekkel ezelőtti csalódásokon töprengek.